Történetek

Versek a családnak, nekünk...

Régóta ismerem. Nagyon szeretem őt, s bár az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy kevesebbet találkozunk… mindent tudunk egymásról. Sokat gondolok rá akkor is, ha távol vagyok tőle. De élve a kor vívmányaival, ha kell reggel, délben, este telefonálunk. A lányait szereti, az unokákért szinte rajong. Emlékszem a könnycseppre a szemében, valahányszor kis verset gépeltünk nekik, amit ő írt. Névnapra, születésnapra, karácsonyra vagy csak úgy. Rájuk gondolva. Faragta a rímeket a szívének legkedvesebbeknek. Most dédnagymama lesz. A legutolsó, anyai örömök elé néző unoka kis versének strófái közé, már ez a gondolat is bekerült. Átszőtte az érzést, melyről valóban csak versben lehet beszélni. S miközben hátam mögül diktálta a tökéletes rímeket, a hangja megremegett… elcsuklott … nem néztem hátra… nem kellett… tudtam és éreztem… van úgy, hogy túl intim egy pillanat s azt nincs jogod elvenni. Meg kell hagyni a másiknak, hogy megélje. A teljes valójában. Az elfojtott sírást, az örömkönnyeket, a vágyakozás oly bizsergető élményét, az elmúlás lassítását… a mesét… Majd folytatta… a kávé lefőtt, már szemtől szemben beszélgettünk… vigyázni fog rá sokat… segít, ahol tud… de a legfontosabb, hogy Ő megélheti a csodát. Mit oly nagyon kívánt már. Abban pedig biztos leszek, hogy hetven felé is előbb oda fog érni a pöttyös labda vagy a kisautó után, mint azt talán most saját magáról hinné… S kívánok még sok sok faragott rímecskét… neki… nekik… magamnak…

Comments are closed.