Történetek

Jártam nálla

Jártam nála...

A múltkor jártam nála. Most már kívülről tudom a hozzá vezető utat. Tudom, hogy hol kell elfordulni, melyik kis utcácska vezet egészen a célig. Egy kis szál, vékonyka virággal értem oda. Szerette a szépet, még akkor is, amikor már lakáshoz kötött volt. De lehetőségeihez képest csinosította otthonát. Lesepertem mostani "otthona" körül a lehullott ágakat, az ősz oly csodásra festett faleveleit. Beszélgettünk. Lehet másnak furcsa, de nekünk nem. Elmondogattam szépen sorban az életem nehéz és mosolygós napjait, a kudarcaimat és azt is amikor igenis büszke voltam magamra. Nem sokat voltam nála, hiszen már fél szavakból megértjük egymást. Pontosan tudom és látom magam előtt a reakcióit az életem apró rezdüléseire. Hiányzik. Hogy legyen. Hogy hívjon a leglehetetlenebb percekben, hogy vegyek neki alufóliát. De 20 méterest. A 10-es nem jó. S, hogy hozzak egy zuzmós valamit, nátha ellen. S hogy vigyek át egy edénykét... mert ma is főzött... Elköszöntünk egymástól. Elindultam. Sétáltam a szűk kis utakon. Jobb oldalamon egy idős asszony sepregetett, vele szemben virágot gondoztak. Szépítették az örökké valóság földi falucskáját... Majd kiléptem a csendből, magam mögött hagyva a mennykapuját...
Fenykep

Fénykép...

Nekem is volt időszakom, amikor úgy kerültem a fényképezőgép rám néző lencséjét, mint a tüzet. Maga volt az ősi ellenség. Inkább szerettem mögötte lenni és lesni a legszebb pillanatokat. Aztán haladtam a korral, magyarán szólva: öregedtem. Persze nem a nagy nyilvánosságnak szánva, de készültek rólam is képek itt-ott, munka vagy éppen kikapcsolódás során… S ez is amolyan klasszikus kis kép az életből. Miközben valaki erőteljesen tiltakozik, hogy őt megörökítse az ember lánya, pontosan ő lesz a legelső, aki vissza akarja nézni magát a képeken. S akkor látja, hogy vagy éppen hátat fordít, vagy eltakarja arcával a kezét, vagy hosszú haját tartja álcahálóként. Ha ma ilyet látok, már nem akarom meggyőzni. Hagyom, hogy megérjen benne is az, amin anno én is átmentem. Ma már ha valami a szívemnek kedves, ha szép helyen járok vagy éppen egy ember nagyságú figura ugrándozik egy gyereknapon, hát szívesen ölelem át és kérek közös fotót. Nem kitenni a nagyvászonra, sokkal inkább ezt is beletenni abba a hatalmas tarisznyába, ami akkor kell, ha kicsit rútabban mennek a dolgok. Most már abszolute nem érdekel, ha a szélben a hajam égnek áll, ha a szám folyton beszél a képen vagy éppen előnytelenné válik az ember alakja, ami a valós életben még oly messze van Julia Roberts formáitól. Igen, a magasságra gondolok 😉 Mert pontosan tudom, ha feketébbé válnak a napok, elő fogom venni ezeket a képeket és ugyanúgy átélem a csodákat, mint akkor, amikor rám figyelt a lencse… talán ez is a korral jár, mint oly sok minden… ami megváltozott bennem…
Regi_ismeros

Régi ismerős...

Ismerem régóta. Hasonló, mint én. Fontos neki a család. Szülők, nagyszülők, rokonok, testvér… hallottam már felőlük többször. S az ember ilyenkor úgy érzi, ismeri őket. Pedig nem látta még, nem beszélt még velük, nem tudja ki a magasabb, ki az elegáns és ki a huncut tekintetű. De hajlamosak vagyunk ismerni azt, akiről szóltak már mondatok… Dolgozunk is együtt, így óhatatlanul mesél magáról az ember. Ahogy én is, ha valami öröm vagy éppen szomorúság ér. Nem azért, mert ő talál rá megoldást, hanem azért, mert ha kibeszéljük magunkat, már félig haladunk a feldolgozás felé. Aznap is lett volna közös teendőnk. Amikor nevét írta a telefonom kijelzője, azonnal jött a gondolat, előbb kezdünk. Mert, mint olyan, akkor előbb is készül el az ember lánya, s nem akkor, amikor már ráolvad a viasz a keze végére… hogy a régi kort idézzem meg. Hangjából éreztem, hogy történt valami, miközben szűkszavúan annyit mondott, ma neki nem jó. Vettem a bátorságot és megkérdeztem, hogy ugye nincsen baj – hiszen az ember nem szeret tolakodó lenni, de – s talán önző módon – tudni akarja, hogy a másikkal minden oké… S azt is tudom, hogy nem véletlenül beszélünk annyit az ősi megérzésről… igen, baj van. Egy nagypapa szíve dobbantotta utolsó ütemét… Belém mart egy érzés, az elmúlás oly fájdalmas kínja… Mert hallom a biztató szavakat, hogy az idő minden sebet begyógyít… s a nap is újra felkel… és azt is tudom, ő tovább fogja vinni a nagyszülői intelmeket, tanácsokat… de akkor is…
Jellem

Jellem...

Az ember jelleme alapjaiban sziklaszilárd. Szerintem, illetve a tapasztalataim szerint. S ez már egészen kicsiként látható. Ha megnézünk egy gyerkőcöt pontosan látszik a "milyen lesz nagykorában". Még akkor is, ha van az a bizonyos nem illik... Nem illik azt mondani senkire, hogy önző, hogy negatív, hogy agresszív vagy éppen gonosz. Ezt nem illik mondani fiatalra, öregre. Persze mindjárt más ha valaki kedves, aranyos, segítő és alapjaiban rózsaszín lelkű. Mert a jót hallani, mindig és mindenki szívének kedves. Aztán ott van a "biztosan megváltozik". Sőt el is hisszük, mert el akarjuk. Hinni akarjuk, hogy a sunyiból őszinte lesz, a hazug meg fog tanulni igazat mondani és az önző igenis kitárja a szívét... Aztán megint változik minden és vissza fog állni az alap. Az alapjellem. Az ősi benső, amit ha akarsz, tudsz alakítani. Kicsit csiszolni és simítani. Mert érzed, hogy az ember jónak születik, csak oly sok minden teszi annyira különbözővé. Ha magadba nézel és őszintén megvizsgálod "milyenséged", tudni fogod a választ... S ha úgy érzed a kedvesek oldalán állsz, hát mondj köszönetet a Mindenhatónak. Hidd el, kivételes embere vagy a sorsnak...
segitseg_kell

Segítség kell...

Régóta ismerem a családot. Az idős asszonyt általában sérült, már felnőtt gyermekével látom a leggyakrabban. Terelgeti, minden nap tanítja valamire, holott ez nagyon nehéz feladat. Hiszen a régen volt gyermek már egyre kevésbé kívánja az anyai intelmeket, ő is bontogatja szárnyát még akkor is, ha tudjuk, amíg él, neki segítségre lesz szüksége. Ma újra találkoztunk. S ha az ember nem is szándékosan, de hall dolgokat… Hogy a férje is segítségre szorul, hogy már alig lát, s hogy szinte egész nap csak egy helyben ül. Néztem a nő arcát. Hófehér bőrén a barázdák mélysége mutatja, hogy nyolcvan felé járhat. Tekintete bár mosolyog mégis oly megfáradt. Mindig csinos. Ruhája egyszerű, de tiszta és ízlésesen összeválogatott. Rám rám tekint, látja hogy hallom élete újabb szövevényes fonalának minden apró csendülését… S közben arra gondolok vajon miért mér a sors emberekre egyre nehezebb terhet? Vajon meddig lehet bírni az élet adta megpróbáltatásokat, vajon mikor lesz egy mosolygó tekintetből lehunyó szempár… Vajon kap e segítő kezet s még boldog pillanatot… Kizökkentett a valóság. Férje kereste karját, várta a segítséget… majd együtt, ketten tipegtek a végeláthatatlan egyenes úton…
Messze

Távol...

Érdekes dolog a tartozni valahová. Valakihez. A nagy távolság miatt telefonon beszélgettek. Az a "látom a másikat videón" formában. Múltról, kötődésről, családról esett szó. Néhány könnycseppről, melyet a nosztalgiázás adott és csalt elő. Aztán elhangzott egy mondat, mely megütötte a fülem... "Hiányzik a haza, ahol soha nem is voltam" - ezt mondta egy már hét évtizedet megélt asszony, kinek ősei Bukovinából származtak... De ez esetben talán nem is a hely a legfontosabb. Hanem az érzés. Az érzés amit belé ültettek kicsi lányként, ami belé ivódott és ami hazává tette azt, ami családjának volt élettere. Ő csak hallott róla, az emberekről, a szépségről, a sorsokról. Szereti. Hiányzik neki. Sokat gondol rá. Most még inkább, hogy előkerültek a fényképek, van kivel nosztalgiázni... Olyan ez mint egy kapcsolat. Egy ősi, egy nagyon erős, egy ismeretlen és mégis bizsergető kapcsolat... S ha a sors úgy akarja, egy másik kicsi lánynak is mesél majd róla... hogy Ő is vágyja a hazát, ahol nem is volt...
Majd_megtanulja

Majd megtanulja

Vannak mondatok, melyek kimondatlanul, de hozzátartoznak az emberiséghez. A „majd megtanulja, ha itt az ideje”, a „ha ezt szakítottad, szagold” és társai nyilván nem csak nekem ismerős szó-összetételek. Már kislányként sokszor hallottam azt, hogy csak egészség legyen… Arra is emlékszem, hogy mondói főleg a nagymama, nagypapa korú emberek voltak. Aztán kissé idősebb fejjel mondtam én is „csak egészség legyen és térerő”. Humorosan persze, mert a többit ugye megvesszük. Aztán az ember meg is érik a mondatokhoz. Átérzi azok súlyát és bölcsességét. Mert míg fiatalok vagyunk, eszünkbe nem jutna, hogy valami nem úgy működik bennünk, ahogy az normális. Aztán egyszer csak megbicsaklik a szerkezet. Valami már kattog, valahol már zsibbad, megint máshol egyszerűen fáj. S mint oly sok minden, ez is a korral jön… S akkor egy újabb örök érvényű: „ha negyven felett nem fáj valamid, már nem élsz”. Derültem rajta. Majd átléptem én is a határt. A hosszú túrák másnapján a boka már jelzett, az éjszakai bulikon már én is ásítottam. Mert valami elmúlt, átalakul, lelassul. A két néni kilencven felé lehetett a belvárosban. Már nem a nyugalomtól voltak lelassulva, egyszerűen a fizika már kezdte elhagyni erejüket… - Elfogyott az egészség – mondta az alacsonyabb. Arca réveteg volt és megbékélt. Mint aki tudomásul vette sorsa múlását és várja a rég nem látott arcok mosolyát… ott… hol már nincs térerő …
bus-3654122_640

Buszon...

Buszon ültem. Szeretem a reggeli monoton zötykölődést, akkor kezdem összeállítani magamban a napi mindent. Nem mondom, hogy villámgyorsan, de a reggeli hangulat nem is engedi másképp… Kevesen voltak. Talán négy – öt ember, közülük mindenki mindenkit ismert. Így megy ez egy kisvárosban, ahol az utazóközönség szinte kivétel nélkül ugyanaz. S ha abban történik néminemű változás, már izgulunk a hiányzókért. Az utca közepén szállt fel. Botot még nem használ, de lábai kétségkívül már nem a régiek. Mozgása határozott, mégis bizonytalanul darabos. Mutatja az igazolványt. Pontosabban nem. Az azt rejtő tokot. Mert ők már tudják mi az védeni, vigyázni a hivatalos kártyákat. Szépen bebugyolálva, óvva esőtől-napfénytől… Elegánsan biccentett a hangos jó reggelt mellé. Elindul hátrafelé, hogy engedje a mögötte lévőket is. Megállt mellettem. Láthatóan örült. Az öröm pedig szívből jövően kölcsönös volt. A nevemet mondja. Arra is emlékszik. Majd mutató ujjával simított egyet a homlokomon, amolyan Isten hozott újra kislányom az érzés… Ujja már erősen érdes, barázdált, érezhetően régen nyújtotta ki teljesen. Érintése kemény, remegős. A hajlott ujj végigsimított ébredező arcomon. Zavarban voltam. Jó volt. A viszontlátás öröme. Vigyázzon magára – mondtam, s már kereste is a biztonságot jelentő buszülést. Mert a világ ilyen. A zavaros napok alatt is küld egy egy napsugarat…
ballerina-2878011_1280[3587]

Segítő kéz...

Az ember ősi jelleme miatt nem szívesen kér segítséget. Mert a világ kimondatlanul társít hozzá egy érzést, egy megalázó valamit… hogy Te nem vagy képes rá. Mert futni is egyedül futottak a mamut elől és a bogyót is mindenki szedte ahol érte… De éppen ettől váltunk oly erőssé, mint a kád széle. Mert milyen a világ? Sodor olyan helyzetbe, hogy kénytelen vagy keresni egy segítő kezet… s ha az nyúlik feléd, közös a tovább… már nem szégyenkezel magad előtt. Ha csupán kegyet szolgáltatva fogja kezed, még jobban pír ül az arcodra. De újra felerősíti ősi mivoltodat, veszel egy nagy levegőt, s megoldod. Vagy sikerül, vagy kevésbé, de újra megtalálod elveszett önbizalmad bimbóját és elkezdesz kinyílni. Ott legbelül. Egyedül, merthogy nem véletlen a mondás „segíts magadon, Isten is megsegít”. Egyre jobban szórakoztatnak kudarcaid és egyre inkább észvesztő ötleteid jönnek a felszínre. Most már nem megalázó húsklopfolóval kalapácsolni és már azt is murisnak tartod, hogy egy partvisnyél a kezed meghosszabbítása. De működik… Mert kemény vagy, mint a kád széle…
rose-2747420_640

Egyidősek vagyunk...

Egyidősek vagyunk. Hetvenötösök. Kislányként ismertük meg egymást, hasonlóan gondolkodtunk a világról. Aztán azt mondta: ha lakodalma lesz, fürdőruhát húz és a vízparton mondja ki az igent... Nem így lett. Bár a sors küldött neki férjet. Szerették egymást. Azt hiszem őszinte tisztelettel, bár kívülről nézve minden kicsit más... a "bentet" pedig csak két ember tudja. A nő és a férfi. A férj és a feleség... S a sors megint mást írt, mint amit ő tervezett. Ajándékként érkezett a ma már kisiskolás, göndör fürtös, mindig mosolygó, telt arcú kicsi lány. Egy éve fordult minden olyan mássá... A leletek utat mutattak a jövőbe. Hit, bizakodás, fájdalom és küzdés... majd újult erővel ugyanez... Tegnap reggel elaludt... csendben, száját nem hagyta el szenvedés... Hiszek a sorsban, de sokszor nem találom a miértekre választ... Hogy egy apró kicsi gyereknek miért nem játékbabát adott, s miért választatott vele az élet koporsót és keresztet a szeretett apának... S tudom, hogy a gyerekek annyi mindent képesek feldolgozni, oly erő van bennük, s talán hiszem is, hogy míg világ a világ neki van, volt, s lesz a legerősebb királyfia... De rajta kívül senki nem fogja tudni, mit érez akkor, amikor látja: üresen marad az ágy... A fiatal özvegyasszonyt átöleltem. Arcán nem láttam fájdalmat, talán még szép is volt a gyötrelem... Erős volt! Hihetetlen erős... Mert az anyáknak ez a dolguk...
Haz

Ha van egy picinyke házikód...

Ha van egy picinyke házikód, azt mondod élhetetlen. Ha van egy munkád, azt mondod, utálsz bemenni. Ha a hajad hullámos, azt akarod, bárcsak egyenes lenne. Ha arcodon szeplő ül, azt szeretnéd, bárcsak babarózsa lenne. S miközben Te folyton azt keresed, hol van felhő az égen, más a viharos feketeségben is próbálja megtalálni az életet… Van, akinek hazát kellett cserélni, egy kis bőröndbe zsúfolva egész életét. Van, akinek mennie kellett, mert házát elvették tőle. Van, aki dolgozna, de nincs, ki fogadná. Van, aki mindent megtenne, hogy kórházi létét egy picinyke házikóban élje… Csak Te nem veszed észre, hogy göndör fürtjeiden oly csodásan csillan a napfény. S csak Te nem látod, hogy aprócska szeplőid mily bájossá tesznek. De van, aki lép egyet, hogy kiálljon a felhő alól. Hogy süssön rá a nap… S van, aki élete végéig keresi a felhőt… miközben elmúlik az élete…
Szeretik

Biztosan szeretik egymást...

Biztosan szeretik egymást... Különben nem lennének együtt. Csak formálja őket a világ. Keményebbek lettek. Mind a ketten. A nő és a férfi is. A kezdeti rózsaszín köd is alakul. Hol narancs, hol bordó s igen van, hogy fekete. Hogy sötétbarna. S ez biztosan normális. Az egyik nem hallgat, majd nem szólal meg. A másik van, hogy türelmetlen, talán önmagával szemben. Az egyik zárkózottabb, a másik van, hogy nem beszél. Aztán folytatódik minden. Mintha nem történne semmi. Mintha a Hold magába szívná a rosszat, a kételyt, a bizonytalant. S megy a világ tovább… mert biztosan szeretik egymást. A nő a férfit. A férfi a nőt. S ha a rózsaszín újra megjelenik, még minden remélhető…
lélek

Lelkek piaca....

"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam minden problémámat, hátha megveszi valaki. Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét, összecsomagoltam, és boldogan hazamentem." Az idézetek olykor úgy jönnek veled szemben, hogy akarva, akaratlanul eltalálnak. Úgy érzed valamikor pont most kellett jönnie és pont neked. Talán nem tudod, hogy miért és mégis eltalál. Ott legbelül. Ott ahol egyedül te tudod, minek s hol van a helye. Ahol senki nem rendezheti át az érzéseidet, senki nem láthatja és nem érezheti őket. Egyedül csak te. Én is így vagyok ezzel. Nekem most ezt küldte a sors. Hogy ne engedjen megtörni akkor, amikor eltörik a mécses, hogy tudjam, és soha ne feledjem, hol is állok ebben a felfoghatatlan nagy világegyetemben. Hogy ne akarj soha és senki helyében lenni, hogy ne irigyelj senkit és semmit. Mert a felszín alatt nem tudod mi lapul. Nem tudod, hány átvirrasztott éjszaka van a másik mögött, hány utolsó ölelés és mennyi kézszorítás az elengedés előtt. Vajon mennyi félelem és remény lapul a mosoly mögött, amit úgy irigyelsz, miközben csupán meg tanulták álarcként használni. Vajon mekkora erőfeszítés kell a nyugalmat sugározni akkor, amikor minden másodpercben máshol van a lelked és éppen erőt próbálsz adni oda, ahol már talán nem segít. Vajon a legszebb szempár nem éppen attól oly csodás, hogy szomorúan szép… S akkor igen csomagolj össze… s boldogan menj haza!
Kutya

Nem az enyém volt.....

Nem az enyém volt. De lévén, hogy az emberben van önző hajlam, sokszor magáénak érzi ott legbelül azt a valamit, vagy valakit, aki része a mindennapjainak. Így talán joggal éreztem a szívemhez közel Őt. Ez volt az első fotó róla, amit láttam. Pontosabban úgy emlékszem akkor még élőben nem is találkoztunk. De kajla mosolya, boldog tekintete és vidám arca éppen belopta magát a lelkembe. Megtörtént a találkozás. Hurkatöltőre emlékeztető masszív teste mellé egy óriási szívet kapott a sorstól. Azonnal szerelembe estünk, de nem csak mi. „Négylábú társam” is elfogadta, úgy éltek egy idő után, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Járták a hegyet, kalandba bonyolódtak, megismerték a szerelmet és ha úgy volt kedvük, egymás mellett napoztak a fényes nyári hónapokban. Sokat volt nálunk, mindannyian szerettük, mi emberek és a körülöttünk lévő állatok. – Menjél, menjél tovább! – ezt mondta neki Zsolti. Ő pedig ment. Ment tovább. Olykor visszanézett, hogy biztosan rá gondol-e, majd haladt tovább. Amerre intették. Tudtam okos. Szófogadó. Szép lelkű. Egy ideje kevesebbet láttam, talán mert mi sem voltunk sokat felé. S mert az állat mindig mindent megérez. A feszültséget, a hallgatást, a mindent... mert ő a szívével lát. Nem voltam otthon amikor megtalálták, telefonon tudtam meg a visszafordíthatatlant. Valahogy nem is akartam elfogadni, ezért olyan volt, mintha meg sem történt volna. Aztán tegnap gyertyát gyújtottam földi nyughelyén. A mi négylábunk odabújt mellénk, kicsit megnyugodott. Majd szaladgált, benézett egykori cinkosa házába… de most nem jött felelet… majd az égi mezőn. Addig ő gyűjti a csontokat. Hát, mindent köszönök Guszti…
opera

Színházban

Sötét volt, a színpad fényei láttatták csupán a nézőtéren ülőket. Puccini művei szó szerint varázslattal töltötték meg a színháztermet. Néha kell, hogy megálljon az ember és átadja magát a dallamoknak... Utána sem lesznek könnyebbek a mindennapok, de néhány órára valami más lesz. Az egész világ széppé válik... Ott legbelül. A lelkünk legmélyén, ami ahhoz kell, hogy feltöltődjünk a gyönyörrel. Hogy után folytassuk a mindent. Véget ért egy dallam. Vastaps köszönte meg a produkciót. Tőlem balra ül. Olyan hetven körül lehetett. Haja a csodás hófehér, a természetesen ősz, mit hajfesték soha nem tudna utánozni. A frizurája klasszikus rövid, oldalra fésülve. Felsője olyan, amilyenből legalább egy, mindenkinek van. Piros alapon, fekete apró mintás. Anyaga láthatóan jó tapintású, puha, meleg, szolid. Ő nem tapsolt... előre dőlve nézte a műsort. Kezeit áll alatt kulcsolta, amolyan imába tartott kéz... a tekintete - pedig csak oldalról láttam egy pillanatra - mindent elmesélt... Szinte láttam magam előtt élete filmkockáit. A szerelmeket, az összesimulós táncokat, az első lopott csókot... a hét évtized minden fájdalmát és gyönyörét... Biztos vagyok benne, hogy nem csak én láttam. Hanem ő is... újra... szeretve...
tukorkep

Jogunk van?

Az embernek mindig jogai vannak. Ezt halljuk. Ezt ostorozzuk a legkisebbekbe, szinte velejükig. Pedig néha el kellene gondolkodni... mert tulajdonképpen egy jogunk van, magunkat minősíteni, magunkról véleményt alkotni, magunk változni és alakulni. Mást megalázni, megszólni vagy éppen leszólni nincs. Mert te sem vagy kevesebb, de nem is vagy több. Semmivel. Még akkor sem, ha azt hiszed, ha úgy gondolod. Mert csak más vagy, nem több. Más az értékrended, más a szokásod, más a tempód, mindened. De te is csak egy vagy a sok közül. Ahogy én, vagy a szomszéd, vagy az eladó a régi ötvenesben... nem vagy több. De más igen. S a saját magad iránti nem elfogadás nem jogosít fel a másokat való minősítésre. Mert gondolj bele, ha valaki eléd tükröt tartana... mert ugye neki is van joga... mihez is? Hát fogadd el, hogy senki sem tökéletes. Csupán különböző.
Kave

Versek a családnak, nekünk...

Régóta ismerem. Nagyon szeretem őt, s bár az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy kevesebbet találkozunk… mindent tudunk egymásról. Sokat gondolok rá akkor is, ha távol vagyok tőle. De élve a kor vívmányaival, ha kell reggel, délben, este telefonálunk. A lányait szereti, az unokákért szinte rajong. Emlékszem a könnycseppre a szemében, valahányszor kis verset gépeltünk nekik, amit ő írt. Névnapra, születésnapra, karácsonyra vagy csak úgy. Rájuk gondolva. Faragta a rímeket a szívének legkedvesebbeknek. Most dédnagymama lesz. A legutolsó, anyai örömök elé néző unoka kis versének strófái közé, már ez a gondolat is bekerült. Átszőtte az érzést, melyről valóban csak versben lehet beszélni. S miközben hátam mögül diktálta a tökéletes rímeket, a hangja megremegett… elcsuklott … nem néztem hátra… nem kellett… tudtam és éreztem… van úgy, hogy túl intim egy pillanat s azt nincs jogod elvenni. Meg kell hagyni a másiknak, hogy megélje. A teljes valójában. Az elfojtott sírást, az örömkönnyeket, a vágyakozás oly bizsergető élményét, az elmúlás lassítását… a mesét… Majd folytatta… a kávé lefőtt, már szemtől szemben beszélgettünk… vigyázni fog rá sokat… segít, ahol tud… de a legfontosabb, hogy Ő megélheti a csodát. Mit oly nagyon kívánt már. Abban pedig biztos leszek, hogy hetven felé is előbb oda fog érni a pöttyös labda vagy a kisautó után, mint azt talán most saját magáról hinné… S kívánok még sok sok faragott rímecskét… neki… nekik… magamnak…
bus-3654122_640

Buszon...

Buszon ültem. Szeretem a reggeli monoton zötykölődést, akkor kezdem összeállítani magamban a napi mindent. Nem mondom, hogy villámgyorsan, de a reggeli hangulat nem is engedi másképp… Kevesen voltak. Talán négy – öt ember, közülük mindenki mindenkit ismert. Így megy ez egy kisvárosban, ahol az utazóközönség szinte kivétel nélkül ugyanaz. S ha abban történik néminemű változás, már izgulunk a hiányzókért. Az utca közepén szállt fel. Botot még nem használ, de lábai kétségkívül már nem a régiek. Mozgása határozott, mégis bizonytalanul darabos. Mutatja az igazolványt. Pontosabban nem. Az azt rejtő tokot. Mert ők már tudják mi az védeni, vigyázni a hivatalos kártyákat. Szépen bebugyolálva, óvva esőtől-napfénytől… Elegánsan biccentett a hangos jó reggelt mellé. Elindul hátrafelé, hogy engedje a mögötte lévőket is. Megállt mellettem. Láthatóan örült. Az öröm pedig szívből jövően kölcsönös volt. A nevemet mondja. Arra is emlékszik. Majd mutató ujjával simított egyet a homlokomon, amolyan Isten hozott újra kislányom az érzés… Ujja már erősen érdes, barázdált, érezhetően régen nyújtotta ki teljesen. Érintése kemény, remegős. A hajlott ujj végigsimított ébredező arcomon. Zavarban voltam. Jó volt. A viszontlátás öröme. Vigyázzon magára – mondtam, s már kereste is a biztonságot jelentő buszülést. Mert a világ ilyen. A zavaros napok alatt is küld egy egy napsugarat…
bus-3654122_640

Buszon...

Buszon ültem. Szeretem a reggeli monoton zötykölődést, akkor kezdem összeállítani magamban a napi mindent. Nem mondom, hogy villámgyorsan, de a reggeli hangulat nem is engedi másképp… Kevesen voltak. Talán négy – öt ember, közülük mindenki mindenkit ismert. Így megy ez egy kisvárosban, ahol az utazóközönség szinte kivétel nélkül ugyanaz. S ha abban történik néminemű változás, már izgulunk a hiányzókért. Az utca közepén szállt fel. Botot még nem használ, de lábai kétségkívül már nem a régiek. Mozgása határozott, mégis bizonytalanul darabos. Mutatja az igazolványt. Pontosabban nem. Az azt rejtő tokot. Mert ők már tudják mi az védeni, vigyázni a hivatalos kártyákat. Szépen bebugyolálva, óvva esőtől-napfénytől… Elegánsan biccentett a hangos jó reggelt mellé. Elindul hátrafelé, hogy engedje a mögötte lévőket is. Megállt mellettem. Láthatóan örült. Az öröm pedig szívből jövően kölcsönös volt. A nevemet mondja. Arra is emlékszik. Majd mutató ujjával simított egyet a homlokomon, amolyan Isten hozott újra kislányom az érzés… Ujja már erősen érdes, barázdált, érezhetően régen nyújtotta ki teljesen. Érintése kemény, remegős. A hajlott ujj végigsimított ébredező arcomon. Zavarban voltam. Jó volt. A viszontlátás öröme. Vigyázzon magára – mondtam, s már kereste is a biztonságot jelentő buszülést. Mert a világ ilyen. A zavaros napok alatt is küld egy egy napsugarat…
ballerina-2878011_1280[3587]

Segítő kéz...

Az ember ősi jelleme miatt nem szívesen kér segítséget. Mert a világ kimondatlanul társít hozzá egy érzést, egy megalázó valamit… hogy Te nem vagy képes rá. Mert futni is egyedül futottak a mamut elől és a bogyót is mindenki szedte ahol érte… De éppen ettől váltunk oly erőssé, mint a kád széle. Mert milyen a világ? Sodor olyan helyzetbe, hogy kénytelen vagy keresni egy segítő kezet… s ha az nyúlik feléd, közös a tovább… már nem szégyenkezel magad előtt. Ha csupán kegyet szolgáltatva fogja kezed, még jobban pír ül az arcodra. De újra felerősíti ősi mivoltodat, veszel egy nagy levegőt, s megoldod. Vagy sikerül, vagy kevésbé, de újra megtalálod elveszett önbizalmad bimbóját és elkezdesz kinyílni. Ott legbelül. Egyedül, merthogy nem véletlen a mondás „segíts magadon, Isten is megsegít”. Egyre jobban szórakoztatnak kudarcaid és egyre inkább észvesztő ötleteid jönnek a felszínre. Most már nem megalázó húsklopfolóval kalapácsolni és már azt is murisnak tartod, hogy egy partvisnyél a kezed meghosszabbítása. De működik… Mert kemény vagy, mint a kád széle…
rose-2747420_640

Egyidősek vagyunk...

Egyidősek vagyunk. Hetvenötösök. Kislányként ismertük meg egymást, hasonlóan gondolkodtunk a világról. Aztán azt mondta: ha lakodalma lesz, fürdőruhát húz és a vízparton mondja ki az igent... Nem így lett. Bár a sors küldött neki férjet. Szerették egymást. Azt hiszem őszinte tisztelettel, bár kívülről nézve minden kicsit más... a "bentet" pedig csak két ember tudja. A nő és a férfi. A férj és a feleség... S a sors megint mást írt, mint amit ő tervezett. Ajándékként érkezett a ma már kisiskolás, göndör fürtös, mindig mosolygó, telt arcú kicsi lány. Egy éve fordult minden olyan mássá... A leletek utat mutattak a jövőbe. Hit, bizakodás, fájdalom és küzdés... majd újult erővel ugyanez... Tegnap reggel elaludt... csendben, száját nem hagyta el szenvedés... Hiszek a sorsban, de sokszor nem találom a miértekre választ... Hogy egy apró kicsi gyereknek miért nem játékbabát adott, s miért választatott vele az élet koporsót és keresztet a szeretett apának... S tudom, hogy a gyerekek annyi mindent képesek feldolgozni, oly erő van bennük, s talán hiszem is, hogy míg világ a világ neki van, volt, s lesz a legerősebb királyfia... De rajta kívül senki nem fogja tudni, mit érez akkor, amikor látja: üresen marad az ágy... A fiatal özvegyasszonyt átöleltem. Arcán nem láttam fájdalmat, talán még szép is volt a gyötrelem... Erős volt! Hihetetlen erős... Mert az anyáknak ez a dolguk...
Haz

Ha van egy picinyke házikód...

Ha van egy picinyke házikód, azt mondod élhetetlen. Ha van egy munkád, azt mondod, utálsz bemenni. Ha a hajad hullámos, azt akarod, bárcsak egyenes lenne. Ha arcodon szeplő ül, azt szeretnéd, bárcsak babarózsa lenne. S miközben Te folyton azt keresed, hol van felhő az égen, más a viharos feketeségben is próbálja megtalálni az életet… Van, akinek hazát kellett cserélni, egy kis bőröndbe zsúfolva egész életét. Van, akinek mennie kellett, mert házát elvették tőle. Van, aki dolgozna, de nincs, ki fogadná. Van, aki mindent megtenne, hogy kórházi létét egy picinyke házikóban élje… Csak Te nem veszed észre, hogy göndör fürtjeiden oly csodásan csillan a napfény. S csak Te nem látod, hogy aprócska szeplőid mily bájossá tesznek. De van, aki lép egyet, hogy kiálljon a felhő alól. Hogy süssön rá a nap… S van, aki élete végéig keresi a felhőt… miközben elmúlik az élete…
Szeretik

Biztosan szeretik egymást...

Biztosan szeretik egymást... Különben nem lennének együtt. Csak formálja őket a világ. Keményebbek lettek. Mind a ketten. A nő és a férfi is. A kezdeti rózsaszín köd is alakul. Hol narancs, hol bordó s igen van, hogy fekete. Hogy sötétbarna. S ez biztosan normális. Az egyik nem hallgat, majd nem szólal meg. A másik van, hogy türelmetlen, talán önmagával szemben. Az egyik zárkózottabb, a másik van, hogy nem beszél. Aztán folytatódik minden. Mintha nem történne semmi. Mintha a Hold magába szívná a rosszat, a kételyt, a bizonytalant. S megy a világ tovább… mert biztosan szeretik egymást. A nő a férfit. A férfi a nőt. S ha a rózsaszín újra megjelenik, még minden remélhető…
lélek

Lelkek piaca....

"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam minden problémámat, hátha megveszi valaki. Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét, összecsomagoltam, és boldogan hazamentem." Az idézetek olykor úgy jönnek veled szemben, hogy akarva, akaratlanul eltalálnak. Úgy érzed valamikor pont most kellett jönnie és pont neked. Talán nem tudod, hogy miért és mégis eltalál. Ott legbelül. Ott ahol egyedül te tudod, minek s hol van a helye. Ahol senki nem rendezheti át az érzéseidet, senki nem láthatja és nem érezheti őket. Egyedül csak te. Én is így vagyok ezzel. Nekem most ezt küldte a sors. Hogy ne engedjen megtörni akkor, amikor eltörik a mécses, hogy tudjam, és soha ne feledjem, hol is állok ebben a felfoghatatlan nagy világegyetemben. Hogy ne akarj soha és senki helyében lenni, hogy ne irigyelj senkit és semmit. Mert a felszín alatt nem tudod mi lapul. Nem tudod, hány átvirrasztott éjszaka van a másik mögött, hány utolsó ölelés és mennyi kézszorítás az elengedés előtt. Vajon mennyi félelem és remény lapul a mosoly mögött, amit úgy irigyelsz, miközben csupán meg tanulták álarcként használni. Vajon mekkora erőfeszítés kell a nyugalmat sugározni akkor, amikor minden másodpercben máshol van a lelked és éppen erőt próbálsz adni oda, ahol már talán nem segít. Vajon a legszebb szempár nem éppen attól oly csodás, hogy szomorúan szép… S akkor igen csomagolj össze… s boldogan menj haza!
Kutya

Nem az enyém volt.....

Nem az enyém volt. De lévén, hogy az emberben van önző hajlam, sokszor magáénak érzi ott legbelül azt a valamit, vagy valakit, aki része a mindennapjainak. Így talán joggal éreztem a szívemhez közel Őt. Ez volt az első fotó róla, amit láttam. Pontosabban úgy emlékszem akkor még élőben nem is találkoztunk. De kajla mosolya, boldog tekintete és vidám arca éppen belopta magát a lelkembe. Megtörtént a találkozás. Hurkatöltőre emlékeztető masszív teste mellé egy óriási szívet kapott a sorstól. Azonnal szerelembe estünk, de nem csak mi. „Négylábú társam” is elfogadta, úgy éltek egy idő után, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Járták a hegyet, kalandba bonyolódtak, megismerték a szerelmet és ha úgy volt kedvük, egymás mellett napoztak a fényes nyári hónapokban. Sokat volt nálunk, mindannyian szerettük, mi emberek és a körülöttünk lévő állatok. – Menjél, menjél tovább! – ezt mondta neki Zsolti. Ő pedig ment. Ment tovább. Olykor visszanézett, hogy biztosan rá gondol-e, majd haladt tovább. Amerre intették. Tudtam okos. Szófogadó. Szép lelkű. Egy ideje kevesebbet láttam, talán mert mi sem voltunk sokat felé. S mert az állat mindig mindent megérez. A feszültséget, a hallgatást, a mindent... mert ő a szívével lát. Nem voltam otthon amikor megtalálták, telefonon tudtam meg a visszafordíthatatlant. Valahogy nem is akartam elfogadni, ezért olyan volt, mintha meg sem történt volna. Aztán tegnap gyertyát gyújtottam földi nyughelyén. A mi négylábunk odabújt mellénk, kicsit megnyugodott. Majd szaladgált, benézett egykori cinkosa házába… de most nem jött felelet… majd az égi mezőn. Addig ő gyűjti a csontokat. Hát, mindent köszönök Guszti…
opera

Színházban

Sötét volt, a színpad fényei láttatták csupán a nézőtéren ülőket. Puccini művei szó szerint varázslattal töltötték meg a színháztermet. Néha kell, hogy megálljon az ember és átadja magát a dallamoknak... Utána sem lesznek könnyebbek a mindennapok, de néhány órára valami más lesz. Az egész világ széppé válik... Ott legbelül. A lelkünk legmélyén, ami ahhoz kell, hogy feltöltődjünk a gyönyörrel. Hogy után folytassuk a mindent. Véget ért egy dallam. Vastaps köszönte meg a produkciót. Tőlem balra ül. Olyan hetven körül lehetett. Haja a csodás hófehér, a természetesen ősz, mit hajfesték soha nem tudna utánozni. A frizurája klasszikus rövid, oldalra fésülve. Felsője olyan, amilyenből legalább egy, mindenkinek van. Piros alapon, fekete apró mintás. Anyaga láthatóan jó tapintású, puha, meleg, szolid. Ő nem tapsolt... előre dőlve nézte a műsort. Kezeit áll alatt kulcsolta, amolyan imába tartott kéz... a tekintete - pedig csak oldalról láttam egy pillanatra - mindent elmesélt... Szinte láttam magam előtt élete filmkockáit. A szerelmeket, az összesimulós táncokat, az első lopott csókot... a hét évtized minden fájdalmát és gyönyörét... Biztos vagyok benne, hogy nem csak én láttam. Hanem ő is... újra... szeretve...
tukorkep

Jogunk van?

Az embernek mindig jogai vannak. Ezt halljuk. Ezt ostorozzuk a legkisebbekbe, szinte velejükig. Pedig néha el kellene gondolkodni... mert tulajdonképpen egy jogunk van, magunkat minősíteni, magunkról véleményt alkotni, magunk változni és alakulni. Mást megalázni, megszólni vagy éppen leszólni nincs. Mert te sem vagy kevesebb, de nem is vagy több. Semmivel. Még akkor sem, ha azt hiszed, ha úgy gondolod. Mert csak más vagy, nem több. Más az értékrended, más a szokásod, más a tempód, mindened. De te is csak egy vagy a sok közül. Ahogy én, vagy a szomszéd, vagy az eladó a régi ötvenesben... nem vagy több. De más igen. S a saját magad iránti nem elfogadás nem jogosít fel a másokat való minősítésre. Mert gondolj bele, ha valaki eléd tükröt tartana... mert ugye neki is van joga... mihez is? Hát fogadd el, hogy senki sem tökéletes. Csupán különböző.
Kave

Versek a családnak, nekünk...

Régóta ismerem. Nagyon szeretem őt, s bár az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy kevesebbet találkozunk… mindent tudunk egymásról. Sokat gondolok rá akkor is, ha távol vagyok tőle. De élve a kor vívmányaival, ha kell reggel, délben, este telefonálunk. A lányait szereti, az unokákért szinte rajong. Emlékszem a könnycseppre a szemében, valahányszor kis verset gépeltünk nekik, amit ő írt. Névnapra, születésnapra, karácsonyra vagy csak úgy. Rájuk gondolva. Faragta a rímeket a szívének legkedvesebbeknek. Most dédnagymama lesz. A legutolsó, anyai örömök elé néző unoka kis versének strófái közé, már ez a gondolat is bekerült. Átszőtte az érzést, melyről valóban csak versben lehet beszélni. S miközben hátam mögül diktálta a tökéletes rímeket, a hangja megremegett… elcsuklott … nem néztem hátra… nem kellett… tudtam és éreztem… van úgy, hogy túl intim egy pillanat s azt nincs jogod elvenni. Meg kell hagyni a másiknak, hogy megélje. A teljes valójában. Az elfojtott sírást, az örömkönnyeket, a vágyakozás oly bizsergető élményét, az elmúlás lassítását… a mesét… Majd folytatta… a kávé lefőtt, már szemtől szemben beszélgettünk… vigyázni fog rá sokat… segít, ahol tud… de a legfontosabb, hogy Ő megélheti a csodát. Mit oly nagyon kívánt már. Abban pedig biztos leszek, hogy hetven felé is előbb oda fog érni a pöttyös labda vagy a kisautó után, mint azt talán most saját magáról hinné… S kívánok még sok sok faragott rímecskét… neki… nekik… magamnak…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..