Történetek

Szeretik

Biztosan szeretik egymást...

Biztosan szeretik egymást... Különben nem lennének együtt. Csak formálja őket a világ. Keményebbek lettek. Mind a ketten. A nő és a férfi is. A kezdeti rózsaszín köd is alakul. Hol narancs, hol bordó s igen van, hogy fekete. Hogy sötétbarna. S ez biztosan normális. Az egyik nem hallgat, majd nem szólal meg. A másik van, hogy türelmetlen, talán önmagával szemben. Az egyik zárkózottabb, a másik van, hogy nem beszél. Aztán folytatódik minden. Mintha nem történne semmi. Mintha a Hold magába szívná a rosszat, a kételyt, a bizonytalant. S megy a világ tovább… mert biztosan szeretik egymást. A nő a férfit. A férfi a nőt. S ha a rózsaszín újra megjelenik, még minden remélhető…
lélek

Lelkek piaca....

"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam minden problémámat, hátha megveszi valaki. Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét, összecsomagoltam, és boldogan hazamentem." Az idézetek olykor úgy jönnek veled szemben, hogy akarva, akaratlanul eltalálnak. Úgy érzed valamikor pont most kellett jönnie és pont neked. Talán nem tudod, hogy miért és mégis eltalál. Ott legbelül. Ott ahol egyedül te tudod, minek s hol van a helye. Ahol senki nem rendezheti át az érzéseidet, senki nem láthatja és nem érezheti őket. Egyedül csak te. Én is így vagyok ezzel. Nekem most ezt küldte a sors. Hogy ne engedjen megtörni akkor, amikor eltörik a mécses, hogy tudjam, és soha ne feledjem, hol is állok ebben a felfoghatatlan nagy világegyetemben. Hogy ne akarj soha és senki helyében lenni, hogy ne irigyelj senkit és semmit. Mert a felszín alatt nem tudod mi lapul. Nem tudod, hány átvirrasztott éjszaka van a másik mögött, hány utolsó ölelés és mennyi kézszorítás az elengedés előtt. Vajon mennyi félelem és remény lapul a mosoly mögött, amit úgy irigyelsz, miközben csupán meg tanulták álarcként használni. Vajon mekkora erőfeszítés kell a nyugalmat sugározni akkor, amikor minden másodpercben máshol van a lelked és éppen erőt próbálsz adni oda, ahol már talán nem segít. Vajon a legszebb szempár nem éppen attól oly csodás, hogy szomorúan szép… S akkor igen csomagolj össze… s boldogan menj haza!
Kutya

Nem az enyém volt.....

Nem az enyém volt. De lévén, hogy az emberben van önző hajlam, sokszor magáénak érzi ott legbelül azt a valamit, vagy valakit, aki része a mindennapjainak. Így talán joggal éreztem a szívemhez közel Őt. Ez volt az első fotó róla, amit láttam. Pontosabban úgy emlékszem akkor még élőben nem is találkoztunk. De kajla mosolya, boldog tekintete és vidám arca éppen belopta magát a lelkembe. Megtörtént a találkozás. Hurkatöltőre emlékeztető masszív teste mellé egy óriási szívet kapott a sorstól. Azonnal szerelembe estünk, de nem csak mi. „Négylábú társam” is elfogadta, úgy éltek egy idő után, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Járták a hegyet, kalandba bonyolódtak, megismerték a szerelmet és ha úgy volt kedvük, egymás mellett napoztak a fényes nyári hónapokban. Sokat volt nálunk, mindannyian szerettük, mi emberek és a körülöttünk lévő állatok. – Menjél, menjél tovább! – ezt mondta neki Zsolti. Ő pedig ment. Ment tovább. Olykor visszanézett, hogy biztosan rá gondol-e, majd haladt tovább. Amerre intették. Tudtam okos. Szófogadó. Szép lelkű. Egy ideje kevesebbet láttam, talán mert mi sem voltunk sokat felé. S mert az állat mindig mindent megérez. A feszültséget, a hallgatást, a mindent... mert ő a szívével lát. Nem voltam otthon amikor megtalálták, telefonon tudtam meg a visszafordíthatatlant. Valahogy nem is akartam elfogadni, ezért olyan volt, mintha meg sem történt volna. Aztán tegnap gyertyát gyújtottam földi nyughelyén. A mi négylábunk odabújt mellénk, kicsit megnyugodott. Majd szaladgált, benézett egykori cinkosa házába… de most nem jött felelet… majd az égi mezőn. Addig ő gyűjti a csontokat. Hát, mindent köszönök Guszti…
opera

Színházban

Sötét volt, a színpad fényei láttatták csupán a nézőtéren ülőket. Puccini művei szó szerint varázslattal töltötték meg a színháztermet. Néha kell, hogy megálljon az ember és átadja magát a dallamoknak... Utána sem lesznek könnyebbek a mindennapok, de néhány órára valami más lesz. Az egész világ széppé válik... Ott legbelül. A lelkünk legmélyén, ami ahhoz kell, hogy feltöltődjünk a gyönyörrel. Hogy után folytassuk a mindent. Véget ért egy dallam. Vastaps köszönte meg a produkciót. Tőlem balra ül. Olyan hetven körül lehetett. Haja a csodás hófehér, a természetesen ősz, mit hajfesték soha nem tudna utánozni. A frizurája klasszikus rövid, oldalra fésülve. Felsője olyan, amilyenből legalább egy, mindenkinek van. Piros alapon, fekete apró mintás. Anyaga láthatóan jó tapintású, puha, meleg, szolid. Ő nem tapsolt... előre dőlve nézte a műsort. Kezeit áll alatt kulcsolta, amolyan imába tartott kéz... a tekintete - pedig csak oldalról láttam egy pillanatra - mindent elmesélt... Szinte láttam magam előtt élete filmkockáit. A szerelmeket, az összesimulós táncokat, az első lopott csókot... a hét évtized minden fájdalmát és gyönyörét... Biztos vagyok benne, hogy nem csak én láttam. Hanem ő is... újra... szeretve...
tukorkep

Jogunk van?

Az embernek mindig jogai vannak. Ezt halljuk. Ezt ostorozzuk a legkisebbekbe, szinte velejükig. Pedig néha el kellene gondolkodni... mert tulajdonképpen egy jogunk van, magunkat minősíteni, magunkról véleményt alkotni, magunk változni és alakulni. Mást megalázni, megszólni vagy éppen leszólni nincs. Mert te sem vagy kevesebb, de nem is vagy több. Semmivel. Még akkor sem, ha azt hiszed, ha úgy gondolod. Mert csak más vagy, nem több. Más az értékrended, más a szokásod, más a tempód, mindened. De te is csak egy vagy a sok közül. Ahogy én, vagy a szomszéd, vagy az eladó a régi ötvenesben... nem vagy több. De más igen. S a saját magad iránti nem elfogadás nem jogosít fel a másokat való minősítésre. Mert gondolj bele, ha valaki eléd tükröt tartana... mert ugye neki is van joga... mihez is? Hát fogadd el, hogy senki sem tökéletes. Csupán különböző.
Kave

Versek a családnak, nekünk...

Régóta ismerem. Nagyon szeretem őt, s bár az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy kevesebbet találkozunk… mindent tudunk egymásról. Sokat gondolok rá akkor is, ha távol vagyok tőle. De élve a kor vívmányaival, ha kell reggel, délben, este telefonálunk. A lányait szereti, az unokákért szinte rajong. Emlékszem a könnycseppre a szemében, valahányszor kis verset gépeltünk nekik, amit ő írt. Névnapra, születésnapra, karácsonyra vagy csak úgy. Rájuk gondolva. Faragta a rímeket a szívének legkedvesebbeknek. Most dédnagymama lesz. A legutolsó, anyai örömök elé néző unoka kis versének strófái közé, már ez a gondolat is bekerült. Átszőtte az érzést, melyről valóban csak versben lehet beszélni. S miközben hátam mögül diktálta a tökéletes rímeket, a hangja megremegett… elcsuklott … nem néztem hátra… nem kellett… tudtam és éreztem… van úgy, hogy túl intim egy pillanat s azt nincs jogod elvenni. Meg kell hagyni a másiknak, hogy megélje. A teljes valójában. Az elfojtott sírást, az örömkönnyeket, a vágyakozás oly bizsergető élményét, az elmúlás lassítását… a mesét… Majd folytatta… a kávé lefőtt, már szemtől szemben beszélgettünk… vigyázni fog rá sokat… segít, ahol tud… de a legfontosabb, hogy Ő megélheti a csodát. Mit oly nagyon kívánt már. Abban pedig biztos leszek, hogy hetven felé is előbb oda fog érni a pöttyös labda vagy a kisautó után, mint azt talán most saját magáról hinné… S kívánok még sok sok faragott rímecskét… neki… nekik… magamnak…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..