Történetek

igyszeretlek

Szekszárd, én így szeretlek...

Mint mondtam volt korábban, a megszokott ad egyfajta biztonságos jót. Régen sokat sétáltam Szekszárdon. Ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időben. Szinte tudtam ki, mikor ébred vagy éppen húzza le a redőnyt. Aztán a sűrűbb napok miatt maradt a tömegközlekedés, benne az apró kis sztorikkal. Azt is szeretem. De a sokat ülés ellen, bizony meg kellett találni az arany középutat... Így reggel hétkor start és negyven perc séta... Ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időben. 2021-ben újra... s bár még nem sok idő telt el azóta, hogy megerőszakolva kényelmemet, újra sétára bírtam a lelkem, már érzem a belül jövő szépet. Tudom, hogy a Parásztai buszmegállóban kik állnak pár perccel hét után, hogy az Újvárosban a kicsi piros kocsiban ülő hölgyike rúzsozza a száját a bolt parkolójában minden reggel, és azt is látom, ha a székely emlékparkban valaki mécsest gyújtott... különleges hangulata van útközben a templomnak, mely égi imát int felém a szálló hópelyhek között rám kacsintva... Van egy kis ablak, ahol egy idős asszony szinte percre pontosan húzza el a függönyt és engedi be a reggeli friss levegőt. S ott a korombéli - fiatal 🙂 - hölgy, aki mosolyogva köszön az "ötvenes" zebráján... kellenek a megszokott képek, hangok, tekintetek... s miközben nyomom lábaimba az egészségmegőrzés kilométereit, megnyugszik a lelkem... Szekszárd, én így szeretlek...
tulcsordul

Csordul a csönd...

Csordul a csönd… talán néhány hónapja hallottam először a televízióban. Egy láttató mondat, mely azonnal megragadta lelkemet. Először a férfi hangja volt kellemes a fülemnek. Olyan, ami megnyugtatja az embert, olyan, amit reggeltől estig hallgatna bekuporogva egy gyömbéres teával a kezében a legbolyhosabb pokróc ölelésébe. Finom hang, mély és nyugodt. Békés. Nekem. Csordul a csönd… azon emberek táborát erősítem, akik bele tudnak szeretni egy-egy szóba, kifejezésbe, szavak egymásutániságába. Ilyen nekem például a Zengővárkony is, de szeretem a kancellár, a millennium és csermely szavakat is. De most a csordul a csend valahogy sokkal több,mint két csé betűs szavacska egymás mögé biggyesztve. Miközben kint hangos a világ, küzd mindig és mindenki ráadásul mindenkivel, legfőképpen saját magával, te szépen lassan lecsendesedsz. S majd rájössz, hogy milyen jó is tud lenni a halk reggel és csendes napközben. A kettesben a csillagos éjjel… Hogy újra tudsz figyelni magadra és megsimogatod rózsaszín gondolataidat… igen, néha kell a csönd. Hogy magadba légy. Azt hiszem…Csordul a csönd…
Akik_olvassak

Akik olvassák az írásaimat....

Akik olvassák az írásaimat, nekik ismerős a kis sárga falú házikó. Hol egykoron két viselt papucsorra magasodott az ég felé, várva gazdái lábának érintését, s hol ma már csak egy figyel a kerti munkák idején... a bácsi lábbelijét már nincs ki viselje... a házikó, ami nekem oly sok gondolatom melegágya... a néni élete lassabb, pihenősebb lett. Mint korábban már írtam a frissen főtt kotyogós illata már megvárja a napkeltét... újra arra mentem. Gyalog, így volt idő nézelődni... a kis ablakban hosszú ideje sötét van a reggeli órákban, még nem szólhat a vekker. Nem sürget az idő, a maga komótos mivoltában veszi el életünk másodperceit és számolja vissza az ittlét óráit. De most a meleg sárga fény újra betöltötte az ablakkeret szabta területet. Vékonyka, csipkefüggöny lógott, szinte méret pontossággal omlottak a ráncok. Mozgást nem láttam, de a képzeletem újra láttatott. Mintha kéz a kézben ültek volna a szépen vetett ágy szélén, hangtalanul, csak nézve a semmibe, de mégis békésen, együtt... EGYÜTT ... s miközben látni véltem békés ráncaikat sétáltam tovább... talán párat léptem, mikor az egyik ház kéményéből egy hófehér vékonyka füstcsík az ég felé szaladt... az apóka újra hazatért... egy röpke látogatást tett köztünk hagyott szeretett feleségénél...
elment

Elaludt...

Elhunyt, elaludt, már nem élte meg a reggelt, elvesztettük, feladta a harcot... túl sok!!!!!!!!!!!!! Elég már! Elég legyen abból, hogy egyre több a jó odaát. Temet a világ alázatos, érzékeny, csendes embereket. Olyanokat, akikkel valóban szegényebbek lettünk. S néha túl sok a marakodás, a sértettség, a pöffeszkedő emberek csapata itt a Nap ezen oldalán. Ontják az agressziót, a bántást, a fájdalmat... Valami nagyon nincsen rendben. Valahogy elveszettnek látszik az egyensúly. Túlságosan felborulni látszik a mérleg nyelve. Nem tudom, talán azért, mert többen közvetlen ismerősként voltak velünk. S még halljuk a csendet, mit ők jelentettek. Vagy talán az ő élet igenlésük, számomra elfogadható értékrendjük kezd eltűnni a földről, s ezért viseli meg jobban az ember lányát. Kapkodom a fejem... tegnap még - mint oly gyakran - a zebra kellős közepén köszöntünk jó reggelt egymásnak, mert mindig oda esett a találkozás... ma már a képét fekete-fehérként ontja a közösségi oldal. Nemrég vele együtt énekeltem még a koncertjén, ma már búcsúznak az érzelgős zenésztől.... A hétvégén beköszöntem valakihez, kinek címe már az örökkévalóság. Beszélgettem, ahogy mindig szoktam... de már Vele is csak a képzelet erejével. Próbáltam megérteni a miértet. De csak mosolygott a bajsza mögött ... úgy láttam... túl sok a jó ember odaát...
NŐ

NŐ...!

Ifjú felnőttként találkoztam először vele. A benyomáson rögtön pozitív volt. Ahogy ő maga. A személyisége. Alacsony, filigrán alkatú volt, amolyan izgő-mozgó. A szeme élénk, világra rácsodálkozó. Stílusa volt. NŐ. Csupa nagy betűvel. Élénkben bennem él királykék kiskosztüme, fehérrel szegélyezve. A szoknya a térd felett ért, korának illő. Olyan ötvenes mégis kortalan volt. A haja mindig is tetszett. Erős szálúból, könnyű bármit elkészíteni. Neki pedig jól állt a határozott frufrus, mégis kislánykás fazon. Mosolya tetszett leginkább, nem is emlékszem, hogy láttam úgy, hogy a rá jellemző görbe, ne felfelé kanyarodjon ajka szegletében... Aztán eltűnt, jó néhány évig nem hallottam felőle. De igazából én sem kerestem. Akkor ott sokat találkoztunk, de nem vált életem részévé... talán fel sem tűnt a hiánya... vagyunk így azt gondolom. Őszi nap volt akkor is, de még nem volt hideg a buszmegálló padján várni a buszt. Mellém ült valaki... máig él bennem a pillanat. "Szia Móni!" - egészen eddig nem néztem felé, hiszen nem is volt ismerős a közeledő hajlott ember. De a hang... a hang az ismerősen csengett... Felé fordultam. Korábbi makulátlan ruhájának a nyoma sem volt. Mindig halvány, ízléses sminkje messze tűnt. Arca sápadt, sovány és beesett. Fakó, haja fésűt talán hónapokon át nem látott, szeretett fénye megkopott.Tekintete fájdalamasan ... széppé vált... szomorú volt a látvány... a felismerés. "Hogy vagy?" - kérdeztem, miközben ma már inkább hallgattam volna. De az ember nem mindig van felkészülve a változásra... s talán nem is hallottam mit felelt hiszen egy örvényként süllyedt a lelkem lefelé, egészen a sötét némaságig... Arra emlékszem, hogy elköszönt. S még visszaintett... Életemből megint eltűnt... majd jelölés érkezett a közösségi oldalamra pár év múlva... Megint ő... a régi mosoly újra látszik, s ha fizikai mivoltát talán az alkoholba fojtott bánat meg is tépázta, újra élt az arca... Unokája született, ruhája tiszta volt és újra színes... örültem. Még ha nem is találkoztunk azóta sem... S valamiért tegnap újra előkerült a megdöbbentő találkozás. Csupán beszélgettem róla... de tudom, a sors ilyenkor valamit üzenni akar... hogy örülj mindennek? hogy bármi elveszhet? hogy lehet fakó a tekintet? hogy mindig van tovább... érdekes egy világ a miénk...
Vendiofa

Vén diófa...

Valamiért különleges erőt ad a vén diófa, mely előtt reggelenként a számomra szeretett szürke köddel borított tájon át sétálok. Mintha ott találkoznék egykori tulajdonosával. Hangosan köszönök is jó reggeltet neki. Hiszem, hogy hallja a mennyország kanapéján is... Ma valahogy több minden eszembe jutott. Hiszen nem egy fa a többi közül... annál sokkal több. Történelem sorsát hordozza repedéseiben. Az első általa megélt emberöltőt nem ismertem. De hallottam róla... az apjáé volt a terület, az öreg emlékére nem váltak meg tőle... Az "öreg fia" a föld egyik legjobb embereként látta meg a napvilágot és úgy is távozott. Amikor egyszer, Erdélyben azt hallottam "kell a tiszta áldozata a sorsnak", tudtam, ő is az volt... A vén diófa árnyékul szolgált neki is. Gyermekei után unokáját a karjába véve bontogatta a diót és mutatta meg a család legkisebb fiának... Négy generáció... egy diófa... a vén diófa... S ki tudja még hány és hány férfi és nő hűsöl majd az árnyéka alatt, mennyi emléket szív majd levélerezete magába... Mert gondoltál már arra, ha Te nem leszel... ő még mindig mozdulatlanul, hol zöldbe öltözve, hol csodás őszi színeit levetve didereg a hó alatt? Hogy mit Neked szán a sors, azt ő megsokszorozza, s miközben Te már az égi mezőn fekve tartod orcád a fény felé, ő még mindig a szél lágy ölelésében ontja az erőt... a diófa... a vén diófa...
Csipegetemazeletdolgait

Csipegetem az élet dolgait...

Nem tagadom, sokat vagyok az utcán gyalog. De szeretem is, hiszen ilyenkor csipegetem az élet dolgait. Hall az ember ezt-azt, lát sőt érez... s néha hazudunk, amikor azt mondjuk minden szép és minden jó.... gondolom. Bíztam benne, hogy lecseng, hogy elhallgat, hogy megfordul vagy éppen egy csettintésre eltűnik. De úgy tűnik, még ki kell tartanunk. Persze tudományos eszmefuttatással nem élek, mert amit nem ismerek mélységekig, nem tartom ildomosnak megítélni. Talán ezért is nem szívesen mélyedek bele a majd én megszakértem azt, amit még oly kevesen, vagy talán senki sem tudokba. Számos eladó, felszolgáló, sofőr vagy éppen pedagógus vált tudományos munkatárssá. Környezetemben is. S nyilván mindenkinek a saját maga igaza az igaz. Ahogy nekem az enyém. Hogy még mindig csodás a köd gyöngyözte pókháló a szerelem lakatja mellett a Béla térről lefelé, hogy igenis van hangulata az őszi színekben pompázó falevél szőnyegnek és bár a dió idén fekete volt, de a lehulló levele viccesen integet mielőtt földre ér. Persze nem vagyok álszent, beszélgetek én is a napi aktuális mindenről, de csak egy határig... engem nem zavar a maszk, próbálom kihozni belőle amit lehet és igen, van kutyás, cicás sőt mesefigurás. Hordok magamnál kettőt hármat... nem nehéz. Elfogadom, megoldom, elviselem, túlélem... most megint sepregetnünk kell... legbelül... mert mindig lehet rosszabb... azt hiszem... s mindeközben vegyük észre, hogy hosszú idő után idén milyen szép az ősz...
FoldhivatalElott

Földhivatal előtt...

A földhivatal előtt szoktam látni. Minden reggel, persze ha nem máskor érek oda. De általában fél nyolc után pár perccel. Talán közel lehet az ötvenhez. Az arca különleges. Van benne kisugárzás, korát meghazudtolóan élénk. A haja is vagány számomra, szürkés fehérre festett, mindig ápolt, oldalt szinte tar, de felül mégis hosszú. Divatos fazonra vágott. Mindig lágy és fényes. Tekintetet vonzó. Talán van aki azt mondja, lehetne visszafogottabb is, nem tini ... de tudja viselni. Szerintem. Ruházatában sokszor van fekete, stílusosan öltözködik. Tudja mihez mit illik, egyedien válogatja a ruhadarabokat és ölti magára. Nem cicás fazon, de abszolút nő. Illetve bocsánat. NŐ. Tekintete általában komor, hideg, amolyan tekintélyt is parancsoló. Olyan, aki előtt általában inkább kitérek. Valamiért túl magabiztosnak tűnik számomra. Ami persze nem hiba, csak néha nekem akkor és ott túl kemény. Persze lehet ezt az érzést a reggel adja. De ma reggel valami megváltozott bennem. Az eső esett, a hölgy közeledett... kezében tartva hatalmas esernyőjét. Színe bordósan barnás, inkább sötét tónusú. De valami... igen. Már tisztán láttam olyan közel voltunk... eső felfogó alkalmatosságán egy hatalmas Csőrike figyelt, a mese klasszikus... Igazi nő, akiből néha előjön a királylány... s ma talán mosoly is volt az arcán... miközben hullott a hideg őszi eső...
Jártam nálla

Jártam nála...

A múltkor jártam nála. Most már kívülről tudom a hozzá vezető utat. Tudom, hogy hol kell elfordulni, melyik kis utcácska vezet egészen a célig. Egy kis szál, vékonyka virággal értem oda. Szerette a szépet, még akkor is, amikor már lakáshoz kötött volt. De lehetőségeihez képest csinosította otthonát. Lesepertem mostani "otthona" körül a lehullott ágakat, az ősz oly csodásra festett faleveleit. Beszélgettünk. Lehet másnak furcsa, de nekünk nem. Elmondogattam szépen sorban az életem nehéz és mosolygós napjait, a kudarcaimat és azt is amikor igenis büszke voltam magamra. Nem sokat voltam nála, hiszen már fél szavakból megértjük egymást. Pontosan tudom és látom magam előtt a reakcióit az életem apró rezdüléseire. Hiányzik. Hogy legyen. Hogy hívjon a leglehetetlenebb percekben, hogy vegyek neki alufóliát. De 20 méterest. A 10-es nem jó. S, hogy hozzak egy zuzmós valamit, nátha ellen. S hogy vigyek át egy edénykét... mert ma is főzött... Elköszöntünk egymástól. Elindultam. Sétáltam a szűk kis utakon. Jobb oldalamon egy idős asszony sepregetett, vele szemben virágot gondoztak. Szépítették az örökké valóság földi falucskáját... Majd kiléptem a csendből, magam mögött hagyva a mennykapuját...
Fenykep

Fénykép...

Nekem is volt időszakom, amikor úgy kerültem a fényképezőgép rám néző lencséjét, mint a tüzet. Maga volt az ősi ellenség. Inkább szerettem mögötte lenni és lesni a legszebb pillanatokat. Aztán haladtam a korral, magyarán szólva: öregedtem. Persze nem a nagy nyilvánosságnak szánva, de készültek rólam is képek itt-ott, munka vagy éppen kikapcsolódás során… S ez is amolyan klasszikus kis kép az életből. Miközben valaki erőteljesen tiltakozik, hogy őt megörökítse az ember lánya, pontosan ő lesz a legelső, aki vissza akarja nézni magát a képeken. S akkor látja, hogy vagy éppen hátat fordít, vagy eltakarja arcával a kezét, vagy hosszú haját tartja álcahálóként. Ha ma ilyet látok, már nem akarom meggyőzni. Hagyom, hogy megérjen benne is az, amin anno én is átmentem. Ma már ha valami a szívemnek kedves, ha szép helyen járok vagy éppen egy ember nagyságú figura ugrándozik egy gyereknapon, hát szívesen ölelem át és kérek közös fotót. Nem kitenni a nagyvászonra, sokkal inkább ezt is beletenni abba a hatalmas tarisznyába, ami akkor kell, ha kicsit rútabban mennek a dolgok. Most már abszolute nem érdekel, ha a szélben a hajam égnek áll, ha a szám folyton beszél a képen vagy éppen előnytelenné válik az ember alakja, ami a valós életben még oly messze van Julia Roberts formáitól. Igen, a magasságra gondolok 😉 Mert pontosan tudom, ha feketébbé válnak a napok, elő fogom venni ezeket a képeket és ugyanúgy átélem a csodákat, mint akkor, amikor rám figyelt a lencse… talán ez is a korral jár, mint oly sok minden… ami megváltozott bennem…
Regi_ismeros

Régi ismerős...

Ismerem régóta. Hasonló, mint én. Fontos neki a család. Szülők, nagyszülők, rokonok, testvér… hallottam már felőlük többször. S az ember ilyenkor úgy érzi, ismeri őket. Pedig nem látta még, nem beszélt még velük, nem tudja ki a magasabb, ki az elegáns és ki a huncut tekintetű. De hajlamosak vagyunk ismerni azt, akiről szóltak már mondatok… Dolgozunk is együtt, így óhatatlanul mesél magáról az ember. Ahogy én is, ha valami öröm vagy éppen szomorúság ér. Nem azért, mert ő talál rá megoldást, hanem azért, mert ha kibeszéljük magunkat, már félig haladunk a feldolgozás felé. Aznap is lett volna közös teendőnk. Amikor nevét írta a telefonom kijelzője, azonnal jött a gondolat, előbb kezdünk. Mert, mint olyan, akkor előbb is készül el az ember lánya, s nem akkor, amikor már ráolvad a viasz a keze végére… hogy a régi kort idézzem meg. Hangjából éreztem, hogy történt valami, miközben szűkszavúan annyit mondott, ma neki nem jó. Vettem a bátorságot és megkérdeztem, hogy ugye nincsen baj – hiszen az ember nem szeret tolakodó lenni, de – s talán önző módon – tudni akarja, hogy a másikkal minden oké… S azt is tudom, hogy nem véletlenül beszélünk annyit az ősi megérzésről… igen, baj van. Egy nagypapa szíve dobbantotta utolsó ütemét… Belém mart egy érzés, az elmúlás oly fájdalmas kínja… Mert hallom a biztató szavakat, hogy az idő minden sebet begyógyít… s a nap is újra felkel… és azt is tudom, ő tovább fogja vinni a nagyszülői intelmeket, tanácsokat… de akkor is…
Jellem

Jellem...

Az ember jelleme alapjaiban sziklaszilárd. Szerintem, illetve a tapasztalataim szerint. S ez már egészen kicsiként látható. Ha megnézünk egy gyerkőcöt pontosan látszik a "milyen lesz nagykorában". Még akkor is, ha van az a bizonyos nem illik... Nem illik azt mondani senkire, hogy önző, hogy negatív, hogy agresszív vagy éppen gonosz. Ezt nem illik mondani fiatalra, öregre. Persze mindjárt más ha valaki kedves, aranyos, segítő és alapjaiban rózsaszín lelkű. Mert a jót hallani, mindig és mindenki szívének kedves. Aztán ott van a "biztosan megváltozik". Sőt el is hisszük, mert el akarjuk. Hinni akarjuk, hogy a sunyiból őszinte lesz, a hazug meg fog tanulni igazat mondani és az önző igenis kitárja a szívét... Aztán megint változik minden és vissza fog állni az alap. Az alapjellem. Az ősi benső, amit ha akarsz, tudsz alakítani. Kicsit csiszolni és simítani. Mert érzed, hogy az ember jónak születik, csak oly sok minden teszi annyira különbözővé. Ha magadba nézel és őszintén megvizsgálod "milyenséged", tudni fogod a választ... S ha úgy érzed a kedvesek oldalán állsz, hát mondj köszönetet a Mindenhatónak. Hidd el, kivételes embere vagy a sorsnak...
segitseg_kell

Segítség kell...

Régóta ismerem a családot. Az idős asszonyt általában sérült, már felnőtt gyermekével látom a leggyakrabban. Terelgeti, minden nap tanítja valamire, holott ez nagyon nehéz feladat. Hiszen a régen volt gyermek már egyre kevésbé kívánja az anyai intelmeket, ő is bontogatja szárnyát még akkor is, ha tudjuk, amíg él, neki segítségre lesz szüksége. Ma újra találkoztunk. S ha az ember nem is szándékosan, de hall dolgokat… Hogy a férje is segítségre szorul, hogy már alig lát, s hogy szinte egész nap csak egy helyben ül. Néztem a nő arcát. Hófehér bőrén a barázdák mélysége mutatja, hogy nyolcvan felé járhat. Tekintete bár mosolyog mégis oly megfáradt. Mindig csinos. Ruhája egyszerű, de tiszta és ízlésesen összeválogatott. Rám rám tekint, látja hogy hallom élete újabb szövevényes fonalának minden apró csendülését… S közben arra gondolok vajon miért mér a sors emberekre egyre nehezebb terhet? Vajon meddig lehet bírni az élet adta megpróbáltatásokat, vajon mikor lesz egy mosolygó tekintetből lehunyó szempár… Vajon kap e segítő kezet s még boldog pillanatot… Kizökkentett a valóság. Férje kereste karját, várta a segítséget… majd együtt, ketten tipegtek a végeláthatatlan egyenes úton…
Messze

Távol...

Érdekes dolog a tartozni valahová. Valakihez. A nagy távolság miatt telefonon beszélgettek. Az a "látom a másikat videón" formában. Múltról, kötődésről, családról esett szó. Néhány könnycseppről, melyet a nosztalgiázás adott és csalt elő. Aztán elhangzott egy mondat, mely megütötte a fülem... "Hiányzik a haza, ahol soha nem is voltam" - ezt mondta egy már hét évtizedet megélt asszony, kinek ősei Bukovinából származtak... De ez esetben talán nem is a hely a legfontosabb. Hanem az érzés. Az érzés amit belé ültettek kicsi lányként, ami belé ivódott és ami hazává tette azt, ami családjának volt élettere. Ő csak hallott róla, az emberekről, a szépségről, a sorsokról. Szereti. Hiányzik neki. Sokat gondol rá. Most még inkább, hogy előkerültek a fényképek, van kivel nosztalgiázni... Olyan ez mint egy kapcsolat. Egy ősi, egy nagyon erős, egy ismeretlen és mégis bizsergető kapcsolat... S ha a sors úgy akarja, egy másik kicsi lánynak is mesél majd róla... hogy Ő is vágyja a hazát, ahol nem is volt...
Majd_megtanulja

Majd megtanulja

Vannak mondatok, melyek kimondatlanul, de hozzátartoznak az emberiséghez. A „majd megtanulja, ha itt az ideje”, a „ha ezt szakítottad, szagold” és társai nyilván nem csak nekem ismerős szó-összetételek. Már kislányként sokszor hallottam azt, hogy csak egészség legyen… Arra is emlékszem, hogy mondói főleg a nagymama, nagypapa korú emberek voltak. Aztán kissé idősebb fejjel mondtam én is „csak egészség legyen és térerő”. Humorosan persze, mert a többit ugye megvesszük. Aztán az ember meg is érik a mondatokhoz. Átérzi azok súlyát és bölcsességét. Mert míg fiatalok vagyunk, eszünkbe nem jutna, hogy valami nem úgy működik bennünk, ahogy az normális. Aztán egyszer csak megbicsaklik a szerkezet. Valami már kattog, valahol már zsibbad, megint máshol egyszerűen fáj. S mint oly sok minden, ez is a korral jön… S akkor egy újabb örök érvényű: „ha negyven felett nem fáj valamid, már nem élsz”. Derültem rajta. Majd átléptem én is a határt. A hosszú túrák másnapján a boka már jelzett, az éjszakai bulikon már én is ásítottam. Mert valami elmúlt, átalakul, lelassul. A két néni kilencven felé lehetett a belvárosban. Már nem a nyugalomtól voltak lelassulva, egyszerűen a fizika már kezdte elhagyni erejüket… - Elfogyott az egészség – mondta az alacsonyabb. Arca réveteg volt és megbékélt. Mint aki tudomásul vette sorsa múlását és várja a rég nem látott arcok mosolyát… ott… hol már nincs térerő …
bus-3654122_640

Buszon...

Buszon ültem. Szeretem a reggeli monoton zötykölődést, akkor kezdem összeállítani magamban a napi mindent. Nem mondom, hogy villámgyorsan, de a reggeli hangulat nem is engedi másképp… Kevesen voltak. Talán négy – öt ember, közülük mindenki mindenkit ismert. Így megy ez egy kisvárosban, ahol az utazóközönség szinte kivétel nélkül ugyanaz. S ha abban történik néminemű változás, már izgulunk a hiányzókért. Az utca közepén szállt fel. Botot még nem használ, de lábai kétségkívül már nem a régiek. Mozgása határozott, mégis bizonytalanul darabos. Mutatja az igazolványt. Pontosabban nem. Az azt rejtő tokot. Mert ők már tudják mi az védeni, vigyázni a hivatalos kártyákat. Szépen bebugyolálva, óvva esőtől-napfénytől… Elegánsan biccentett a hangos jó reggelt mellé. Elindul hátrafelé, hogy engedje a mögötte lévőket is. Megállt mellettem. Láthatóan örült. Az öröm pedig szívből jövően kölcsönös volt. A nevemet mondja. Arra is emlékszik. Majd mutató ujjával simított egyet a homlokomon, amolyan Isten hozott újra kislányom az érzés… Ujja már erősen érdes, barázdált, érezhetően régen nyújtotta ki teljesen. Érintése kemény, remegős. A hajlott ujj végigsimított ébredező arcomon. Zavarban voltam. Jó volt. A viszontlátás öröme. Vigyázzon magára – mondtam, s már kereste is a biztonságot jelentő buszülést. Mert a világ ilyen. A zavaros napok alatt is küld egy egy napsugarat…
ballerina-2878011_1280[3587]

Segítő kéz...

Az ember ősi jelleme miatt nem szívesen kér segítséget. Mert a világ kimondatlanul társít hozzá egy érzést, egy megalázó valamit… hogy Te nem vagy képes rá. Mert futni is egyedül futottak a mamut elől és a bogyót is mindenki szedte ahol érte… De éppen ettől váltunk oly erőssé, mint a kád széle. Mert milyen a világ? Sodor olyan helyzetbe, hogy kénytelen vagy keresni egy segítő kezet… s ha az nyúlik feléd, közös a tovább… már nem szégyenkezel magad előtt. Ha csupán kegyet szolgáltatva fogja kezed, még jobban pír ül az arcodra. De újra felerősíti ősi mivoltodat, veszel egy nagy levegőt, s megoldod. Vagy sikerül, vagy kevésbé, de újra megtalálod elveszett önbizalmad bimbóját és elkezdesz kinyílni. Ott legbelül. Egyedül, merthogy nem véletlen a mondás „segíts magadon, Isten is megsegít”. Egyre jobban szórakoztatnak kudarcaid és egyre inkább észvesztő ötleteid jönnek a felszínre. Most már nem megalázó húsklopfolóval kalapácsolni és már azt is murisnak tartod, hogy egy partvisnyél a kezed meghosszabbítása. De működik… Mert kemény vagy, mint a kád széle…
rose-2747420_640

Egyidősek vagyunk...

Egyidősek vagyunk. Hetvenötösök. Kislányként ismertük meg egymást, hasonlóan gondolkodtunk a világról. Aztán azt mondta: ha lakodalma lesz, fürdőruhát húz és a vízparton mondja ki az igent... Nem így lett. Bár a sors küldött neki férjet. Szerették egymást. Azt hiszem őszinte tisztelettel, bár kívülről nézve minden kicsit más... a "bentet" pedig csak két ember tudja. A nő és a férfi. A férj és a feleség... S a sors megint mást írt, mint amit ő tervezett. Ajándékként érkezett a ma már kisiskolás, göndör fürtös, mindig mosolygó, telt arcú kicsi lány. Egy éve fordult minden olyan mássá... A leletek utat mutattak a jövőbe. Hit, bizakodás, fájdalom és küzdés... majd újult erővel ugyanez... Tegnap reggel elaludt... csendben, száját nem hagyta el szenvedés... Hiszek a sorsban, de sokszor nem találom a miértekre választ... Hogy egy apró kicsi gyereknek miért nem játékbabát adott, s miért választatott vele az élet koporsót és keresztet a szeretett apának... S tudom, hogy a gyerekek annyi mindent képesek feldolgozni, oly erő van bennük, s talán hiszem is, hogy míg világ a világ neki van, volt, s lesz a legerősebb királyfia... De rajta kívül senki nem fogja tudni, mit érez akkor, amikor látja: üresen marad az ágy... A fiatal özvegyasszonyt átöleltem. Arcán nem láttam fájdalmat, talán még szép is volt a gyötrelem... Erős volt! Hihetetlen erős... Mert az anyáknak ez a dolguk...
Haz

Ha van egy picinyke házikód...

Ha van egy picinyke házikód, azt mondod élhetetlen. Ha van egy munkád, azt mondod, utálsz bemenni. Ha a hajad hullámos, azt akarod, bárcsak egyenes lenne. Ha arcodon szeplő ül, azt szeretnéd, bárcsak babarózsa lenne. S miközben Te folyton azt keresed, hol van felhő az égen, más a viharos feketeségben is próbálja megtalálni az életet… Van, akinek hazát kellett cserélni, egy kis bőröndbe zsúfolva egész életét. Van, akinek mennie kellett, mert házát elvették tőle. Van, aki dolgozna, de nincs, ki fogadná. Van, aki mindent megtenne, hogy kórházi létét egy picinyke házikóban élje… Csak Te nem veszed észre, hogy göndör fürtjeiden oly csodásan csillan a napfény. S csak Te nem látod, hogy aprócska szeplőid mily bájossá tesznek. De van, aki lép egyet, hogy kiálljon a felhő alól. Hogy süssön rá a nap… S van, aki élete végéig keresi a felhőt… miközben elmúlik az élete…
Szeretik

Biztosan szeretik egymást...

Biztosan szeretik egymást... Különben nem lennének együtt. Csak formálja őket a világ. Keményebbek lettek. Mind a ketten. A nő és a férfi is. A kezdeti rózsaszín köd is alakul. Hol narancs, hol bordó s igen van, hogy fekete. Hogy sötétbarna. S ez biztosan normális. Az egyik nem hallgat, majd nem szólal meg. A másik van, hogy türelmetlen, talán önmagával szemben. Az egyik zárkózottabb, a másik van, hogy nem beszél. Aztán folytatódik minden. Mintha nem történne semmi. Mintha a Hold magába szívná a rosszat, a kételyt, a bizonytalant. S megy a világ tovább… mert biztosan szeretik egymást. A nő a férfit. A férfi a nőt. S ha a rózsaszín újra megjelenik, még minden remélhető…
lélek

Lelkek piaca....

"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam minden problémámat, hátha megveszi valaki. Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét, összecsomagoltam, és boldogan hazamentem." Az idézetek olykor úgy jönnek veled szemben, hogy akarva, akaratlanul eltalálnak. Úgy érzed valamikor pont most kellett jönnie és pont neked. Talán nem tudod, hogy miért és mégis eltalál. Ott legbelül. Ott ahol egyedül te tudod, minek s hol van a helye. Ahol senki nem rendezheti át az érzéseidet, senki nem láthatja és nem érezheti őket. Egyedül csak te. Én is így vagyok ezzel. Nekem most ezt küldte a sors. Hogy ne engedjen megtörni akkor, amikor eltörik a mécses, hogy tudjam, és soha ne feledjem, hol is állok ebben a felfoghatatlan nagy világegyetemben. Hogy ne akarj soha és senki helyében lenni, hogy ne irigyelj senkit és semmit. Mert a felszín alatt nem tudod mi lapul. Nem tudod, hány átvirrasztott éjszaka van a másik mögött, hány utolsó ölelés és mennyi kézszorítás az elengedés előtt. Vajon mennyi félelem és remény lapul a mosoly mögött, amit úgy irigyelsz, miközben csupán meg tanulták álarcként használni. Vajon mekkora erőfeszítés kell a nyugalmat sugározni akkor, amikor minden másodpercben máshol van a lelked és éppen erőt próbálsz adni oda, ahol már talán nem segít. Vajon a legszebb szempár nem éppen attól oly csodás, hogy szomorúan szép… S akkor igen csomagolj össze… s boldogan menj haza!
Kutya

Nem az enyém volt.....

Nem az enyém volt. De lévén, hogy az emberben van önző hajlam, sokszor magáénak érzi ott legbelül azt a valamit, vagy valakit, aki része a mindennapjainak. Így talán joggal éreztem a szívemhez közel Őt. Ez volt az első fotó róla, amit láttam. Pontosabban úgy emlékszem akkor még élőben nem is találkoztunk. De kajla mosolya, boldog tekintete és vidám arca éppen belopta magát a lelkembe. Megtörtént a találkozás. Hurkatöltőre emlékeztető masszív teste mellé egy óriási szívet kapott a sorstól. Azonnal szerelembe estünk, de nem csak mi. „Négylábú társam” is elfogadta, úgy éltek egy idő után, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Járták a hegyet, kalandba bonyolódtak, megismerték a szerelmet és ha úgy volt kedvük, egymás mellett napoztak a fényes nyári hónapokban. Sokat volt nálunk, mindannyian szerettük, mi emberek és a körülöttünk lévő állatok. – Menjél, menjél tovább! – ezt mondta neki Zsolti. Ő pedig ment. Ment tovább. Olykor visszanézett, hogy biztosan rá gondol-e, majd haladt tovább. Amerre intették. Tudtam okos. Szófogadó. Szép lelkű. Egy ideje kevesebbet láttam, talán mert mi sem voltunk sokat felé. S mert az állat mindig mindent megérez. A feszültséget, a hallgatást, a mindent... mert ő a szívével lát. Nem voltam otthon amikor megtalálták, telefonon tudtam meg a visszafordíthatatlant. Valahogy nem is akartam elfogadni, ezért olyan volt, mintha meg sem történt volna. Aztán tegnap gyertyát gyújtottam földi nyughelyén. A mi négylábunk odabújt mellénk, kicsit megnyugodott. Majd szaladgált, benézett egykori cinkosa házába… de most nem jött felelet… majd az égi mezőn. Addig ő gyűjti a csontokat. Hát, mindent köszönök Guszti…
opera

Színházban

Sötét volt, a színpad fényei láttatták csupán a nézőtéren ülőket. Puccini művei szó szerint varázslattal töltötték meg a színháztermet. Néha kell, hogy megálljon az ember és átadja magát a dallamoknak... Utána sem lesznek könnyebbek a mindennapok, de néhány órára valami más lesz. Az egész világ széppé válik... Ott legbelül. A lelkünk legmélyén, ami ahhoz kell, hogy feltöltődjünk a gyönyörrel. Hogy után folytassuk a mindent. Véget ért egy dallam. Vastaps köszönte meg a produkciót. Tőlem balra ül. Olyan hetven körül lehetett. Haja a csodás hófehér, a természetesen ősz, mit hajfesték soha nem tudna utánozni. A frizurája klasszikus rövid, oldalra fésülve. Felsője olyan, amilyenből legalább egy, mindenkinek van. Piros alapon, fekete apró mintás. Anyaga láthatóan jó tapintású, puha, meleg, szolid. Ő nem tapsolt... előre dőlve nézte a műsort. Kezeit áll alatt kulcsolta, amolyan imába tartott kéz... a tekintete - pedig csak oldalról láttam egy pillanatra - mindent elmesélt... Szinte láttam magam előtt élete filmkockáit. A szerelmeket, az összesimulós táncokat, az első lopott csókot... a hét évtized minden fájdalmát és gyönyörét... Biztos vagyok benne, hogy nem csak én láttam. Hanem ő is... újra... szeretve...
tukorkep

Jogunk van?

Az embernek mindig jogai vannak. Ezt halljuk. Ezt ostorozzuk a legkisebbekbe, szinte velejükig. Pedig néha el kellene gondolkodni... mert tulajdonképpen egy jogunk van, magunkat minősíteni, magunkról véleményt alkotni, magunk változni és alakulni. Mást megalázni, megszólni vagy éppen leszólni nincs. Mert te sem vagy kevesebb, de nem is vagy több. Semmivel. Még akkor sem, ha azt hiszed, ha úgy gondolod. Mert csak más vagy, nem több. Más az értékrended, más a szokásod, más a tempód, mindened. De te is csak egy vagy a sok közül. Ahogy én, vagy a szomszéd, vagy az eladó a régi ötvenesben... nem vagy több. De más igen. S a saját magad iránti nem elfogadás nem jogosít fel a másokat való minősítésre. Mert gondolj bele, ha valaki eléd tükröt tartana... mert ugye neki is van joga... mihez is? Hát fogadd el, hogy senki sem tökéletes. Csupán különböző.
Kave

Versek a családnak, nekünk...

Régóta ismerem. Nagyon szeretem őt, s bár az utóbbi időben a sors úgy hozta, hogy kevesebbet találkozunk… mindent tudunk egymásról. Sokat gondolok rá akkor is, ha távol vagyok tőle. De élve a kor vívmányaival, ha kell reggel, délben, este telefonálunk. A lányait szereti, az unokákért szinte rajong. Emlékszem a könnycseppre a szemében, valahányszor kis verset gépeltünk nekik, amit ő írt. Névnapra, születésnapra, karácsonyra vagy csak úgy. Rájuk gondolva. Faragta a rímeket a szívének legkedvesebbeknek. Most dédnagymama lesz. A legutolsó, anyai örömök elé néző unoka kis versének strófái közé, már ez a gondolat is bekerült. Átszőtte az érzést, melyről valóban csak versben lehet beszélni. S miközben hátam mögül diktálta a tökéletes rímeket, a hangja megremegett… elcsuklott … nem néztem hátra… nem kellett… tudtam és éreztem… van úgy, hogy túl intim egy pillanat s azt nincs jogod elvenni. Meg kell hagyni a másiknak, hogy megélje. A teljes valójában. Az elfojtott sírást, az örömkönnyeket, a vágyakozás oly bizsergető élményét, az elmúlás lassítását… a mesét… Majd folytatta… a kávé lefőtt, már szemtől szemben beszélgettünk… vigyázni fog rá sokat… segít, ahol tud… de a legfontosabb, hogy Ő megélheti a csodát. Mit oly nagyon kívánt már. Abban pedig biztos leszek, hogy hetven felé is előbb oda fog érni a pöttyös labda vagy a kisautó után, mint azt talán most saját magáról hinné… S kívánok még sok sok faragott rímecskét… neki… nekik… magamnak…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .