Sírfeliratok

Meghalni…
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor a köd már küldi a telet,
Mikor az őszirózsa oda van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong,
Szomorúak voltunk vagy boldogok,
Későn, korán, - keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!
„Juhász Gyula”
 
 
Dér
Éveknek súlya nem mindig teher,
Sok ember lassan mindent kihever.
Deres hajával gyakran béke jár,
Nincs szenvedélye, csak emléke már.
A sír felé szép, nyugalmas az ut,
Az élet úgyis szomorú s hazug.
„Juhász Gyula”
 
 
Éjszaka
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!
Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is - mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!
„Juhász Gyula”
 
 
Consolatio
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
„Juhász Gyula”
 
 
 
A rongyszedő dala
A bölcsőtől a koporsóig
Minden mulandó, illanó itt,
 Ma még jövő, holnapra múlt,
A tarka lepke porba hullt.
Arany, ezüst: hó, hamar olvad, 
Ami ma minden, semmi holnap.
„Jules Jouy”
 
 
 
 
Ne jöjj el sírva síromig
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
„Mary Elizabeth Frye”
 
 
Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve... 
„Babits Mihály”
 
 
Ami bennem lélek, veletek megy;
ott fog köztetek lenni mindig.
Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak;
megtalálsz a falevélben, mikor lehull;
meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik;
s mikor megemlékezel rólam,
mindig arccal szemközt fogok veled állani. 
„Jókai Mór”
 
 
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad.
Amíg szereted, fájni is fog a hiánya.
Ez nem baj.
Attól még elengedheted.
Sírva búcsúzunk egymástól,
s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás.
Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj.
Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...)
Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl.
Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre.
Nem közönyt jelent.
Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni
szállni, a maga útján - abban a biztos reményben,
hogy visszatalál majd hozzám.
De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj. 
„Müller Péter”
 
 
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár. 
„Friedrich Schiller”
 
 
Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.
„Márai Sándor”
 
 
Egy könnyező szem annyit csinál, ahány belenéz.
„Jókai Mór”
 
 
Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz.
A legnehezebb, ha hiába szeretsz.
„Anakreón”
 
 
Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra,
hogy ez természetes, mert ember vagy.
Mit is képzeltél?
Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak,
barátaid elhagynak,
s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban.
Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való,
ez az egyszerű és természetes.
Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások.
Ember vagy, tehát szenvedned kell;
s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.
„Márai Sándor”
 
 
Ne fájjon, amire nincs orvosság. Aminek vége, vége.
„William Shakespeare”
 
 
A súlyos fájdalmat is enyhíti az idő.
„Marcus Fabius Quintilianus”
 
 
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
„Children of Distance”