Ez+Az


A világgal együtt mi is változunk. Ezt elfogadni nem mindig könnyű. Mert ki ne szeretne olyan lenni, mint hamvas ifjú korában. Amikor nincs lehetetlen, amikor minden színes és oly vonzó. Kicsit otthagyva a serdülő éveket vágyunk a romantikára, a lenyugvó nap nyugalmat árasztó fényére, a legelső kézfogásra és ölelésre. S az úton valahogy mindig és minden alakul. Kicsit természetessé válik a rend és fegyelem, a zöldellő fű és a királykék égbolt. Nem vesszük már észre a napfelkeltét és morgunk, ha szakad az eső. Pedig igenis meg lehet tanulni táncolni a záporban és lehet szép a vihar előtti csend. Miközben valóban, változunk… Míg egyik nap mindent otthagynánk egy ölelésért, a következő napon inkább csendessé válunk és bújunk társunk mellé. Míg egyik nap harsányan éljük a hétköznapokat, a következőkben hallgatjuk a világot és befelé koncentrálunk. Nem könnyű megélni a változásokat, s nem könnyű elviselni más változásait. De az élet ilyen, folyamatos alkalmazkodás és elfogadás egyvelege. Ettől szép és ettől oly nehéz. De hagyni kell időt magunknak, míg újra visszatalálunk a rózsaszín bárányfelhőkhöz és soha ne sürgesd, hogy a másik idő előtt változzon vissza. Hidd el, ehhez is idő kell. Mint mindenhez. S a legvégén, amikor már annyi időnk marad, hogy újra átérezzük a legszebbeket, a fájdalmas időszak is csodássá válik, és újra átélnénk… csak lenne még tovább.
Szél Móni tollából...

Ott voltam, amikor megszületett. Egy élőlény. Egy kis állatka a maga nemes tisztaságával. Körülálltuk. Mindenki, aki vele él. Ember, állat, természet vette körbe. A csodát. A pillanatot átélve, amikor ráeszmélt a tavaszi szellő ízére, amikor először pillantotta meg a zöld füvet az itt-ott kikandikáló sárga bóbitázó nárciszt, a cicák pajkos játékát. Szép volt. Megható. S mily közel van egymáshoz a születés és az elmúlás. Az élet és a halál. Mennyi hasonlóságot rejt magában a boldogság és a fájdalom. S hol van közben az élet? Miközben a két véglet összehozza az embereket, a közte lévő idő mily természetessé válik. Természetes, hogy van melletted valaki, hogy ha elmegy az egyik, jön a másik, hogy a család nem mindig szent és sérthetetlen… Csak az elején és a majdani végén. Hiszen amikor megszülettél, körbevettek, rólad beszéltek, hozzád szóltak, neked nevettek. Te voltál a minden. S ha lehunyod a szemed örökre, újra körülállnak, újra neked szólnak, újra Te leszel a csoda és a miért. De ne hagyd elveszni a közte lévő időt. Mert a két vég oly hamar közeledik egymáshoz. Ne legyen természetes, aki van, és ne legyél szomorú, azért ami nincs. Éld meg a csodát minden nap. Eszmélj rá a sok gyönyörű pillanatra, szeress úgy, mintha csak egy napod maradna, légy olyan, hogy büszke légy magadra. Ne engedd, hogy akik az elején körbevettek csak egy lépést is hátráljanak… Vigyázz rájuk. Amíg megteheted. Amíg teljes a kör. A Te köröd…
Szél Móni tollából...

Az élet néha döntések elé állít bennünket. Van, hogy kényszerből és akkor nincs mit tenni, választani kell merre tovább. S van úgy, hogy egy hirtelen jött lehetőség csillan meg a szemed előtt. Ha hiszel a sorsban és úgy érzed tettél is azért, hogy szeressen, akkor vágj bele. Mert akkor kézen fog a szerencse és melletted marad, amíg kell. S ha hiszel benne, még utána is. De tudnod kell dönteni. Mert ezt más nem fogja megtenni helyetted. Sőt, nem is lenne ildomos. Ahogy neked sincs jogod más életébe beleszólni. A Te életed, a te mindennapjaid. Legyél bátor, gondold át és higgy. S hogy mire figyelj utána? Hogy már ne nézz vissza… Vidd magadból azt, amit vinni szeretnél, de ne kérdőjelezd meg a döntésedet. Ne kutass más lehetőség után, ne hívd ki magad ellen a sorsot. Egyszerűen legyél biztos magadban azok után, ha már döntöttél. Építgesd a folytatást és légy büszke arra, hogy felvállalod, amit szeretnél. S hidd el boldoggá tesz csupán az, hogy valamit léptél. Előre. Menni fog … Mert mindig lesznek, akik hisznek benned. Magadon túl is…
Szél Móni tollából...

A kislányok mindig egyedül álmodnak. Mi lányok, hölgyek, asszonyok mindig ábrándozunk. Kicsiként, amikor már kialudtak a fények, elképzeltük a rózsaszín pónis, szőke herceget. Mikor már ellenőrző könyvünk is van, tovább álmodunk. Amikor csend van apró kis kuckó szobánkban, újra szőjük a mesét. Házikót képzelünk és kiskutyát. Legényt és csobogó patakot. Amikor már más is szuszog mellettünk, akkor is festjük álmaink vásznát. Mindig nyugodtra és szépre. Lilára és narancsra. Rózsaszínre vagy éppen bordóra. De nem állunk meg. Hiszen ez éltet bennünket. Ezen nincs is mit tagadni. S ha már remegő kézzel támaszkodunk a mívesre faragott botra, akkor is merengünk. Már nem biztos, hogy oly távoli álmokat szövünk… Már lehet, hogy egy - egy kicsorduló könnycsepp jelzi a hitet a megvalósulásban. De higgyétek el férfiak, hogy mi nők örök kislányok vagyunk. S ezt soha ne akarjátok elvenni tőlünk! Hagyjatok bennünket álmodni, ne űzzétek el belőlünk a színeket. Mert ez éltet bennünket és ettől vagyunk szerethetők. Ettől tudunk rácsodálkozni a világra és ettől tudunk oly hangosan kacagni, hogy Ti is meghalljátok. Mint a kislányok… akik mindig álmodnak… s ha már nem leszünk, Neked egy dolgod van. Tovább hinni az álmok világában…
Szél Móni tollából...

Mindössze egy fal volt. Egy apró téglás fal. Egy vonal. Élet és halál között. Szó szerint… A helyi járaton ülve suhantam el az Újvárosi temető mellett. Míg másoknak a megszokott út nem nyújt újat, én valahogy mindig találok gondolatokat. Miközben a nap végi fáradtsággal karöltve utaztam, akár elmehettem volna én is mellette. De most valami megérintett. Míg én zötykölődve, a zajos világban elvegyülve, a színeket látva és illatokat érezve utazok, egy fal választ el attól a világtól, ahol még az élő is lenémítja a telefonját, ahol visszaveszed a lépteid ütemét és ahol Te is elcsendesedsz. Mindössze egy fal választ el ettől a békességtől és megnyugvástól. Attól az érzéstől, ahol nincs még kegyes hazugság sem, ahol megéled az őszinteség minden apró titkát, s ahol a fejfa mellett olyat is elmondasz – még ha csak gondolatban is – amit szemtől szemben nem volt bátorságod. S miközben lelassulsz Te is valamihez, ami nem kézzelfogható, csak a képzelet szüleménye, összeteszed a két kezed és hálát adsz a Sorsnak, hogy Te még a fal ezen oldalán vagy. Hogy Neked még van feladatod addig, míg pihenésre szólít a Teremtő. S e fal szimbolikusan maga az élet. Egy vékony vonal… élet halál között. Mindössze ennyi…
Szél Móni tollából...

Régóta ismertem őket. A „Picike Bácsit” és a feleségét. A nevüket nem tudom, de sokat buszoztunk együtt, sokszor beszélgettünk. Szép pár. A koruk talán nyolcvan. Mindig megálltunk pár percre, ha találkoztunk. Egy ilyen véletlenszerű összefutásnál volt az első fájdalmas pillanat. Én köszöntem. A bácsi messziről mosolygott. A néni rám sem nézett. - Alig lát – súgta a Picike Bácsi, amikor melléjük értem. A hangomat már megismerte és ráncos, meleg kezének ölelésével köszöntött a hófehér, fürtös hajú asszony. Szeme is mosolygott. Sokáig nem láttuk egymást, mígnem egyik reggel a buszon vettem észre, ahogy felszállt a néni. Egyedül volt. Apró kockás, kerekes táskát húzott maga után, kezében kistáska és egy szatyor. Nem vett észre, de a közelben ült le. Beszélgetett egy ismerősével s én akarva akaratlanul hallottam a párbeszédet. Újabb fájdalmas pillanat. A Picike Bácsi kórházban van, nem eszik, pelenkás és nem tudja, hogyan tovább… Én hiszek a sorsban, hogy csak annyit mér ránk, amit el tudunk fogadni. De néha nem értem… hogy miért tesz oly fordulatokat, ami szinte emberfeletti erőt kíván. Hogy aki eddig vigyázott és óvta a másikat, most védtelenül elveszni látszik. Hogy akit eddig óvtak és vigyáztak rá, egy pillanat alatt őrangyallá válik. Hiszem, hogy egyszer újra találkozunk, és megint súg nekem valamit, miközben elmegyünk egymás mellett. Hinni akarom…
Szél Móni tollából...

Olyan volt, amilyen. Kissé szétszórt, amolyan hebrencs, vidám és színes. Üde színfolt az emberi palettán. Az évek múltak. Egyre több mindenki próbálta formálni… S mily pici vonal választja el az alkalmazkodást, az elfogadást és a megváltoztatást. Míg Te azt mondod alkalmazkodnunk kell a másikhoz, legyen az szerelem, barát vagy éppen kolléga, a világ azt mondja, formálod. A magad által helyesnek tartotta dolgokra tanítod. Megtöröd a lendületét, fakítasz a színein, mert Te más vagy. Neked ez sok, talán elviselhetetlen. Ezért formálni akarod. Míg üdesége korábban mosolyt csalt arcodra, most inkább elfordulsz. Míg korábban fürödtél színeiben, most inkább próbálod szürkíteni. Mert Te nem elfogadod és alkalmazkodsz az ő egyébként helyes világához, hanem hozzábiggyeszted a tiédhez. Majd egyszer csak érzel valamit. Valami furcsát. Hogy megváltozott. Hogy míg korábban mindenen nevetett, ma már csak éppen elhúzza a száját. Hogy pozsgás gyermeki arca most már csak fakón bambul feléd. Megváltozott. Ahogy Te formáltad. S mi ez, ha nem tükör? A Te tükröd… Hiszen a magad képére alakítottad. S most már nem tetszik? Nézd a tükröt. A Te tükrödet…
Szél Móni tollából...

Gyermekként megtanulta a csend jelentőségét. Miközben szerette volna rózsaszín világát megmutatni, sokszor vált nevetségesség tárgyává. Majd hallgatott… Miközben fájdalmait szerette volna világgá sírni, gyengének tűnt. Majd hallgatott… Elkezdte legbelül feldolgozni a feldolgozhatatlant, elviselni az elviselhetetlent és megérteni a meg nem érthetőt. Aztán jött valaki, egy új személy az életében. S elkezdett kinyílni. Ontotta a neki szépet és könnyezett az őt bántótól. Majd újból belerúgtak. Akinek megnyílott. Ajtaját ijedten csukta jó szorosra. Kettős zárra. Aztán jött a következő. Újabb lehetőség a kitárulkozásra. Megint megtanult nevetni és nem élte meg szégyenként a könnyeket. Aztán foltok a bőrön és szürke a lélek. Megint elárulták. Újra a csendhez fordult. A csendhez, aki időközben oly sok jót adott. Megértette vele a belül szépet és megtanította elsimítani a fájdalmat. Majd jött a következő ember az életében. De belső ajtajára már nem tett kilincset. Már nem akart. Élvezte a magány biztonságát. Szívesen sétált egyedül és vált újra széppé. Még ha önzőnek is tűnt. Pedig nem volt az. Csupán saját magát és a csendet tartotta fontosnak. A biztonságos csendet. S ha naplót írt, mit évtizedek után egyszer csak valahol és valaki megtalál, talán a világ legcsodálatosabb fájdalomregényét fogja kezében tartani…
Szél Móni tollából...

Szembe ült velünk. 11 éves kissrác. Szeme még tiszta a világtól, haja a klasszikus kisfiús forma. - Miért néptáncolsz? A kérdés egyszerű, a válasz azt gondoltam talán kissé kurta lesz. De nem. A vézna kisember szeme oly hirtelen és erővel kezdett csillogni, mintha legalább álmai kisautóját pillantotta volna meg. - Mert az APUKÁM is táncolt - válaszolta olyan érzelmes mosollyal és bájjal, hogy bevallom szem nem maradt szárazon. - A fellépés előtt mindig kilesek a függöny mögül, s megvárom, míg rám mosolyog - folytatta olyan természetességgel, mintha háta mögött évtizedes tapasztalatok lennének. Abban a pillanatban kicsinek éreztem magam. Itt van egy kisember olyan hittel és büszkeséggel, oly imádattal, ami keveseknek adatik meg. Az ő APUKÁJA, csupa nagybetűvel. S lévén, hogy Isten nemes egyszerűséggel gazdagon megáldott képzelőerővel, már látom a következő képet... na jó, a sokkal következőt. Egy sudár legény, aki minden egyes táncos mozdulatával az édesapjának állít emléket. S hogy jó e a rajongás ily magas foka? Nézőpont kérdése... De igen. Ő hisz és felnéz, ő példát követ és át fogja adni. Mert neki van egy csupa nagybetűs apukája. Míg világ a világ, s azon túl is...
Szél Móni tollából...

Bántották. A külseje miatt. Sokszor. S miközben úgy érezte állta a sarat, egyre jobban változott. Fogyott. A lelke. Csillogása egyre fakóbbá vált, a fénye tőle egyre távolabb tündökölt. A bántást, hol nemtörődöm kacajjal leplezte, hol dacos szavakkal vágott vissza. Változott. Ahogy változtatták. S ahogy mindig új oldalát tartotta a fájdalom felé, maga köré először vékony, majd egyre vastagabb üvegfalat építetett. Körformájút. Mint ő maga. S a halványszürkévé vált lelkét elkezdte újra színesre festeni. Olyanra, ami neki éppen megfelelt, amiben szeretett a lelke lakni. Mert mi az, ha nem a halál, amikor láthatatlan könnyek hullnak a bántó szavak árnyékában. Miközben minden erejével azért tesz, hogy mindez ne lássék… S az utolsó félóra, mit a földi lét ad, a búcsú, amikor már csak azok vannak ott akik szerették, csak a szépet s a jót fogja magasba kiáltani. Pedig ennél sokkal többet élt. A maga körformájú, üvegbúrájában. S Te, aki ott állsz, már nem bántanád… Úgy szeretnéd, ahogy volt. Esetlenül, tökéletlenül. De most már mindegy. Az üvegkoporsó ajtaját lecsukták…
Szél Móni tollából...

Comments are closed.