Ez+Az


Hivatali sorban állás. Ha van időm, szeretem. Most volt. Sokan vártak, hogy teendőiket elvégezzék. A légkondis terem jól is esett a kánikulai melegben. Hölgyek, urak várakoztak. A nyári melegben viselt ruhák alkalmat adnak kivillantani a vállat, a formás vádlit, a napbarnított bőrt. Ezt az időszakot bizony kedveli a férfinép. Mondják. Egy térdig érő, ejtett vállú, lenvászon ruhát viselt, elegáns, kövekkel díszített saruval. Kis fehér oldaltáskája ritmusosan ütődött combjához. Járása szinte légiesen könnyű, alakja amolyan Marilyn Monroe. Nőiesen telt, vonzotta a szemet. Haja vörösesbarna, enyhe hullámokban omlott vállára. Csinos volt, ráadásul mosolya szimpatikussá varázsolta. Jelenség volt a tömegben. Miközben ellibbent a várakozók között utánafordultak. Nők, férfiak egyaránt. Egy fehér, alig valamit rejtő szoknyás, vékonyka lábú, ránézésre extra elvakult énképpel megáldott nő is megnézte. Utána fordult. S míg mi hölgyek szinte elviselhetetlenül állunk azon érzés előtt, amikor a férfiak szinte füttyentenek egy-egy "baba" után, tudnunk kell, hogy a mi arcunk sem a hadititok őrzője. Olyan szintű flegmatikus megnyilvánulást küldött másod számú hölgyünk a "légikisasszony" felé, hogy szinte elmosolyodtam. De hát nem titok. Mi nők ugyanúgy mustráljuk egymást, mint a férfiak bennünket. Viszont a mimikára kéretik ügyelni.
Szél Móni tollából...

Addig becsüld meg őket és szeresd míg… Gyermeknap volt. Hétvégi programok azért, hogy megünnepeljük őket, a legkisebbeket. Családok sétáltak, nézelődtek, beszélgettek, olykor civakodtak és durcáskodtak, együtt játszottak és örültek. Közösen. Miközben száguldoztak a „ne nyafogj”, „nem veszem meg”, „maradj nyugton” intelmek, volt egy generáció, aki kézen fogva vezette a kicsit, aki leült a kispadra a bábelőadásnál akkor is, ha dereka már régen nem ébred fájdalommentesen, s kinek lábai a picinyke pihenő után, nehezen indulnak meg… Van egy generáció, aki oly szeretettel simogatja az arcot és ad csoda puszit, ahogy azt senki más. Se előtte, se utána… A nagypapák és nagymamák, a dédik mind - mind újra gyermekké lesznek, ha velük van a család legifjabbika, szemefénye. Kényeztetik őket, akkor is vesznek fagyit, hogy lássák az örömöt az apró bogárszemekben, ha utána egyel kevesebb receptet váltanak ki maguknak. De ezen akkor nem gondolkodnak. Ez nem számít, hiszen nem fontos. Próbálnak mindent megadni, amit tudnak, s talán próbálnak többet adni, mint anno, amikor szülőként állták a mindennapok sarát… Most nincs olyan, amit az unoka nem kérhet, már nincs lehetetlen. Pedig korábban volt szigor, következetesség és „maradj nyugodtan”. De az élet már csak ilyen, más feladatot rótt rájuk a nagyikra. Mi pedig hagyjuk, hogy azt tegyék, amire mindig is vágytak. Kényeztessék a gyerekeket, süssenek rétest, szedjenek közösen tojást és ne legyünk mérgesek akkor sem, ha néha máshogy látják a világot, mint mi. Hagyjuk, hogy kicsit többet engedjen meg a csemetének, hogy kicsit kirúgjanak a hámból a mindennapok szabályait hátrahagyva. Hogy legyenek cinkosai egymásnak, hogy tudják, van közöttük egy olyan kötelék, melyet semmi nem pótolhat. Nekünk pedig egy dolgunk van, megbecsülni és szeretni őket, míg…ÉLNEK!
Szél Móni tollából...

Kicsit fáradtabb hangulatát mutatta Szekszárd, megpihent a Pünkösdi forgatag után. A Szent István téri platánfák árnyéka éppen jókor jön a kánikulai melegben. Miközben sétálok a zebrán egy copfos, barna hajú kislányon csillan meg a napfény. Ruhája a klasszikus "tornaruci", fehér póló, kis fekete nadrág. Testtartása emlékeket idézett bennem. Bal kezével az oldalát szorította, görnyedten haladt előre. Mint anno mi... és én. Amikor szúrt, de tudtad menned kell. Ha ennyit látok, az együttérzés gondolatával érek át a zebra túlsó oldalára. De ennél sokkal többet adott a pillanat. A második harmadik osztályos leányka kezét fogta egy másik. Egy szintén barna copfos kicsi lány. Apró termetével húzta előre, beszélt hozzá. Olyan emberként. Nem hagyta ott, nem hagyta le, még akkor sem, ha ezzel ő is az utolsóvá vált. Akkor sem, ha lehet, hogy neki is szúrt. S ha most még nem is tudja mit vitt véghez ezzel, egyszer talán megajándékozza a sors. Ahogy engem is, az érzéssel, mit közben éltem át. A "nem vagy egyedül" érzéssel. Mert igen, néha ennyi kell. Egy kézfogás... utolsóként...
Szél Móni tollából...

Te, ki EMBER vagy… Amikor megszülettél oly tiszta voltál. A mosolyod ragyogta be az eget és lett minden királykék. A szemeid ragyogása fényesebb volt a Földet melengető nap sugaránál. De a világ forog, mindig és mindenkor. Alakul és alakít. De a Teremtő csodássá alkotott. Adott neked lelkiismeretet azért, hogy ember tudj maradni mindig, minden körülmény között. Hogy ha a jó nem volt elég és életed a süllyesztő felé vetted, homlokon koppintson, és azt mondja, erre ne tovább… Mikor kettesben maradsz éjjel, te és a lelkiismereted, nincs hová elbújj és nem mentesítheted magad a hibáid alól. Hiszen az ember gyarló, önző. Hibázik. De kell, hogy marjon belülről annyira, hogy ki akarod javítani. Kell félned a halál utáni kárhozattól annyira, hogy rendezned kell a számlád. Mert ha Te nem teszed, a sors rendezi le. Vagy így, vagy úgy. De vissza ad. A jót és a rosszat is. Kaphatsz álmokat, beteljesült vágyakat, elismerést és embereket, kik mindig melletted lesznek. De kaphatsz olyan életet, ami után inkább fogod kívánni a nem létezést, mint azt, hogy még egy napot felébredj. Hiszen őrölni fog. Legbelül. Felemészt és meggyilkol. A lelkedet, ami a testet tartja egészségben, a szellemet üdén. S ha ez nincs benned, hát elkorcsosulsz, nem jut más csak a megvetés, a bűnhődés és a remény, hogy amikor itt hagyod e földi létet lesz bocsánat… Te, ki EMBER vagy…
Szél Móni tollából...

A kimondott szó mindig benned marad. Beléd ég, a bőröd alá íródik, mely hol halványabban, hol pokol feketén és hol láthatatlanul kíséri életed mindennapjait. Mindig és mindenkor veled marad. Attól függően, hogy épít vagy rombol, teszi boldoggá vagy fájdalmassá a felidézés perceit. Mert a szívből kapott pár jó szó, mely önzetlenül dicsér, formál és megnyugtat, akármikor jön elő, újra átéled azt a fajta mélységes békét, amit akkor éreztél, amikor hallottad. Újra jó és újra finom. Újra segít és épít. Az indulatból, haragból, féltékenységből kapott „odabökés” szintén elkísér, a sírig. Akkor is veled lesz, ha kimondója már nem létezik számodra. Ha elsétáltatok egymás mellett, ha az égi zenekarban játszik már, ha emberileg semmisül meg. De a kimondott szó kitörölhetetlen. Akárhányszor mosod a bőröd, akármennyire csutakolod… ott marad. Bevésve. Minden, ami neked szól… S ne feledd, hogy amíg szólni képes az ajkad, vigyázz rá. Csak olyan hagyja el a szádat, melyet az élettől Te is el tudnál viselni. Különben amikor megbánod mit mondtál, jön a bocsánatkérés. De ez egy idő után elfogy. Elfárad, megfakul, nincs visszaút…S a legvégén úgy is szólni fog… Kell még egy szó, mielőtt mennél… Mert a kimondott szó, mindig benned marad.
Szél Móni tollából...

A világgal együtt mi is változunk. Ezt elfogadni nem mindig könnyű. Mert ki ne szeretne olyan lenni, mint hamvas ifjú korában. Amikor nincs lehetetlen, amikor minden színes és oly vonzó. Kicsit otthagyva a serdülő éveket vágyunk a romantikára, a lenyugvó nap nyugalmat árasztó fényére, a legelső kézfogásra és ölelésre. S az úton valahogy mindig és minden alakul. Kicsit természetessé válik a rend és fegyelem, a zöldellő fű és a királykék égbolt. Nem vesszük már észre a napfelkeltét és morgunk, ha szakad az eső. Pedig igenis meg lehet tanulni táncolni a záporban és lehet szép a vihar előtti csend. Miközben valóban, változunk… Míg egyik nap mindent otthagynánk egy ölelésért, a következő napon inkább csendessé válunk és bújunk társunk mellé. Míg egyik nap harsányan éljük a hétköznapokat, a következőkben hallgatjuk a világot és befelé koncentrálunk. Nem könnyű megélni a változásokat, s nem könnyű elviselni más változásait. De az élet ilyen, folyamatos alkalmazkodás és elfogadás egyvelege. Ettől szép és ettől oly nehéz. De hagyni kell időt magunknak, míg újra visszatalálunk a rózsaszín bárányfelhőkhöz és soha ne sürgesd, hogy a másik idő előtt változzon vissza. Hidd el, ehhez is idő kell. Mint mindenhez. S a legvégén, amikor már annyi időnk marad, hogy újra átérezzük a legszebbeket, a fájdalmas időszak is csodássá válik, és újra átélnénk… csak lenne még tovább.
Szél Móni tollából...

Ott voltam, amikor megszületett. Egy élőlény. Egy kis állatka a maga nemes tisztaságával. Körülálltuk. Mindenki, aki vele él. Ember, állat, természet vette körbe. A csodát. A pillanatot átélve, amikor ráeszmélt a tavaszi szellő ízére, amikor először pillantotta meg a zöld füvet az itt-ott kikandikáló sárga bóbitázó nárciszt, a cicák pajkos játékát. Szép volt. Megható. S mily közel van egymáshoz a születés és az elmúlás. Az élet és a halál. Mennyi hasonlóságot rejt magában a boldogság és a fájdalom. S hol van közben az élet? Miközben a két véglet összehozza az embereket, a közte lévő idő mily természetessé válik. Természetes, hogy van melletted valaki, hogy ha elmegy az egyik, jön a másik, hogy a család nem mindig szent és sérthetetlen… Csak az elején és a majdani végén. Hiszen amikor megszülettél, körbevettek, rólad beszéltek, hozzád szóltak, neked nevettek. Te voltál a minden. S ha lehunyod a szemed örökre, újra körülállnak, újra neked szólnak, újra Te leszel a csoda és a miért. De ne hagyd elveszni a közte lévő időt. Mert a két vég oly hamar közeledik egymáshoz. Ne legyen természetes, aki van, és ne legyél szomorú, azért ami nincs. Éld meg a csodát minden nap. Eszmélj rá a sok gyönyörű pillanatra, szeress úgy, mintha csak egy napod maradna, légy olyan, hogy büszke légy magadra. Ne engedd, hogy akik az elején körbevettek csak egy lépést is hátráljanak… Vigyázz rájuk. Amíg megteheted. Amíg teljes a kör. A Te köröd…
Szél Móni tollából...

Comments are closed.