Ez+Az

Nyugdíjas. Korát meghazudtolóan fiatalos. Ismerem és ismertem őt is. Évtizedeket töltöttek együtt. Boldogok lehettek. Mert ha valaki oly sok év után is mosolygós szemmel néz a másikra, ott kell hogy legyen egy ősi béke. Ők így néztek. De a sors mindig átírja a dolgokat. Súlyos betegség és rövid szenvedés... Míg egyszer csak elment. Most már jó pár éve. Ő már a megbékélés nyugalmát élvezve nézi egykori szerettét. Fentről. Látja ahogy naponta érkezik, mindig sárga virágot hoz és szépen tartja földi nyughelyét. A szeme mosolyog, érzem. S neki is, miközben apró lábait gyorsan szedi, talán, hogy előbb odaérjen hozzá. Az ő Attilájához...
János bácsihoz mentem. Amolyan pótnagypapám volt. Már régóta készültem rá, de valahogy mindig volt valami. Valami fontosabb. Pedig ő az egyik legfontosabb volt számomra. Míg élt… Minden este elköszöntem tőle és sokszor reggel ott kezdtem a napot. Furdalt a lelkiismeret. Mi lehet fontosabb annál, hogy találkozzam vele? Az élet? Nem… Korán sötétedik, amit én annyira nem szeretek, de most jól esett. Gyertyafény mögé bújva kerestem a sírt. Körülöttem apró pici lángok éltettek egy egy lelket. Aztán ott álltam. Előtte. Újra. Kezemben egy apró teamécses. Kavarogtak a gondolataim. A miértek, a beszélgetések, az utolsó mondatok, amikor felvizesedett kezét megfogva azt mondtam: Minden rendben lesz! Többet nem láttam… De a temető békéje, az apró fényóriások, a mesebeli pislákolás tudatja, jó helyen van. Hazatért.
Előttem mentek. Egy hajlott hátú, talán nyolcvan körüli asszony. Meleg pamut harisnya fogta körbe lábát, posztó mamusz -féle lábbelije nagymamám korát idézte. Mellette egy alig 4-5 esztendős fiúcska. Fogták egymás kezét. A kis legény nem ugrált, nem próbált kitörni a kézfogásból. Szinte természetellenesen sugárzott belőle is a béke és megnyugvás. A sír mellett egy vékonyka, már megkopott fapad. Leültek. Ahogy közeledtem hallottam minden szavukat. A csendet. Mert nem szóltak, csak fogták egymás kezét. A vörös bozontos fiúcska kicsit hintáztatta földet nem érő lábait és nézte a keresztet. Mentem tovább. Jó félóra múlva ők még mindig ott ültek. Múlt és jövő határán. S a béke bennük volt. Majd megsimogatták a szürkére kopott emlékfát és elindultak. Tarsolyukban a beszélgetés vele, akiért ott voltak. A múlt és jövő határán...